Nem bánom, hogy „trapi” lettem…
A Novartis Hungária Kft termékigazgatója, Bozsogi Attila ötlete volt, hogy a Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért közreműködésével pályázatot hirdessünk, és a pályaművekből könyvet állítsunk össze. Az ötletet nagyszerűnek tartottam, mert bár tudom, hogy sok ember ismeri a „transzplantáció” szót, de még több nem, és a transzplantáció egyenlő szervátültetés fogalmával végképp kevesen vannak tisztában. Azt pedig, hogy mit él át az ember, amíg a szervátültetésig eljut, igazából csak ő maga, no meg talán a legközelebbi hozzátartozója tudja.
A pályázatra nagyon őszinte hangú írások érkeztek, melyeket e könyvecskébe foglalva szeretnénk átnyújtani Önöknek. Úgy gondolom, érdemes és érdekes betekinteni egy olyan világba, ami ma még különlegesnek számít, hiszen a világon összesen nincs egymillió ember, aki átültetett szervvel él. Reméljük nincs messze az idő, amikor nem kell embereknek meghalni átültetethető szerv hiányában! Szeretnénk, ha ez a könyv is hozzájárulna e cél eléréséhez.
Mivel magam is vesetranszplantált vagyok, hozzájárulok az ismereteik bővítéséhez a történetemmel.
Régen születtem Abaújszántón, iskolákba jártam Budapesten, voltam kisdobos, úttörő, sőt KISZ-es is, és már 1965 óta szorgalmasan dolgozom. Egy külkereskedelmi vállalatnál kezdtem pályafutásomat, ahol gyorsan rájöttem, tovább kell tanulnom, ha valamit el akarok érni. Ezért a következő évben már a Külkereskedelmi Főiskola padjait koptattam esténként. Mivel édesapám meghalt, mikor tizenhét éves voltam, édesanyám keresete nagyon kevés volt, így nem állt módomban a nappali tagozaton tanulni. Ez nem is volt olyan rossz, mert a munkahelyemen is és a főiskolán is kitűnő társaság volt, azon kívül huszonegy nap tanulmányi szabadság járt, aminek nagy részét elutazgattam a főiskolás barátaimmal. Ezzel együtt egész jól sikerült diplomáznom.
Életem első hivatalos kiküldetése Bulgáriába szólt, a Plovdivi Vásárra, ahonnan hangszórók helyett leendő férjemet importáltam. A feletteseim ennek nem annyira örültek, ezért egy darabig nem is utazhattam. Igaz, hogy ebben akadályozott volna első gyermekem, Rita születése is, akivel tizenöt hónapig voltam otthon. Miután megbocsátották bűnömet, hogy külföldihez merészeltem férjhez menni, elkezdtem utazni szerte szét a világban, és Európa számos országától kezdve az Egyesült Államokon át a Távol-Keletig, sok helyen megfordultam. Második gyermekem, Péter, kicsit sokat váratott magára, de nyolc és fél évvel Rita után megszületett ő is. Nagylányom már szinte anyaként kezelte öccsét, ez sokszor bizony jól jött, mikor én is, férjem is úton voltunk, de szerencsére volt nagymamai segítség is. Amíg csak üzletkötő voltam, minden egyszerű volt, végeztem a munkámat és vállaltam a vele járó felelősséget. A baj akkor kezdődött, amikor a nyolcvanas évek végén rábeszéltek az osztályvezetésre. Mindig gyűlöltem a főnökséggel járó kellemetlenségeket, mint például a fizetésemelések, jutalmak megállapítása, a mások munkájának számonkérése, a hanyagságért való felelősségre vonás. Valószínűnek tartom, hogy ez a sok stressz is közrejátszott abban, hogy 1992-ben beteg lettem. Négy hónapig a János Kórház intenzív osztályán haldokoltam, majd gondoltam egyet, és ahogy Pénzes professzor úr mondta, minden igyekezetük ellenére meggyógyultam.
Azt hittük, hogy meggyógyultam, de rövidesen kiderült, hogy egy rapid lefolyású, ritka autoimmun betegség következtében krónikus veseelégtelenségem lett, irány a dialízis. Egyszerre csak azzal a ténnyel kellett szembesülnöm, hogy a nyüzsgő, színes, utazgató életemet egy lassú, helyhez kötött életre kell cserélnem. Eleinte nagyon sajnáltam magamat. Amikor azonban a dialízis állomáson olyan fiatalokkal találkoztam, akiknek még el sem kezdődött az élete, akik még semmit nem tapasztalhattak meg a világból, elszégyelltem magamat, beláttam, hogy a legtöbb embernek egész életében nem jut annyi élmény, ami nekem addig jutott, és egész hátralévő életemben van mire emlékeznem. Hamarosan a II. számú Belklinika Dialízis állomásán a Vesebetegek Egyesületének elnöke lettem, ahol kirándulást, karácsonyi ünnepséget szerveztem, autóbehajtási engedélyt szereztem a kezeltek számára a klinika területére és egyebek. Megint volt nyüzsgés az életemben. Egészen 1994. december 26-ig, amikor megkaptam életem legszebb karácsonyi ajándékát, az új vesémet. Abban az évben 155-re tervezték a budapesti Transzplantációs Klinikán a veseátültetések számát, és a csuda tudja miért, velem túlteljesítették a tervet, én voltam a 156. Köszönöm a klinika dolgozóinak, hogy így döntöttek.
A transzplantáció jól sikerült, a tizenhatodik napon már otthon voltam, a tizenhetediken meg már végig takarítottam a háromszintes házat, mert tisztaságmániás vagyok. Ezt viseli el a családom a legnehezebben! 1995 novemberében jutott tudomásomra, hogy létezik egy sportegyesülete a szervátültetetteknek. Rövidesen tagja is lettem az Magyar Transzplantáltak Kulturális és Sportegyesületének (MTSE), de különböző családi okok miatt csak 1996. augusztusban vettem részt először az általa szervezett programon. Ez egy olyan csodálatos rendezvény volt, ami kihatott egész további életemre. A tíz napos, Millecentenáriumi Emlékversenyen nyolc országból, száznegyven szervátültetett és a családtagok gazdag sport- és kulturális program között válogathattak. Hamarosan kiderült, hogy itt is nyüzsöghetek, mert bolgár nyelvtudásom jól jött a népes bolgár delegációnál. Hazatértünk után rövidesen felkért az MTSE elnöksége a Transzplantációs Alapítvány kuratóriumának élére. Elvállaltam, és azóta legjobb tudásom szerint igyekszem tevékenykedni az Alapítványnál. 1998-ban megalakult a Magyar Szervátültetettek Szövetsége, ahol alelnökké választottak. Élvezem a munkámat, szeretek mások érdekében tenni, harcolni. A munkám mellett azért jut idő a sportolásra is. Fiatal koromban szerettem úszni, síelni, evezni, vitorlázni, de versenyszerűen soha nem sportoltam. Most heti három alkalommal úszóedzésre járok, ötven évesen megtanultam fejest ugrani és három évvel később a gyorsúszást is. Még feltett szándékom a pillangóúszás elsajátítása, hogy a legközelebbi világjátékon vegyes úszásban is indulhassak. Síversenyeken is részt veszek, és nem végzek rosszabb helyen, mint egészséges síelőink a világversenyeken, sőt, annál néha jobban, mert már pár érmet is szereztem.
Száz szónak is egy a vége, nem is annyira bánom, hogy beteg lettem, hogy „trapi“ (transzplantált) vagyok. Mi a világnak egy nagyon különleges kis csoportjához tartozunk, az egész világon nincs 1 millió sem a szervátültetettek száma, és minél kisebb egy közösség, annál összetartóbb. Legalább is merem remélni!
Szalamanov Zsuzsa
TRANSZPLANTÁCIÓM TÖRTÉNETE
A kezdet – Sárközi Ferenc írása
Tizennégytől huszonnyolc éves koromig nem feküdtem betegség miatt. Gondolom, egészséges életmódom mellett ezt a szerencsének is köszönhettem. Sajnos ettől elbizakodott lettem. Egy erős megfázást (vagy vírusfertőzést?) nem feküdtem ki, és a láz elmúltával három nap után dolgoztam. Két évre rá, 1964-ben, gépjárművezetői engedélyem meg-hosszabbításakor derült ki, hogy a vesém nem működik rendesen. Négy hónapig tartó kórházi kivizsgálás és gócirtás során megállapították, hogy mindkét vesém helyrehozhatatlanul károsodott. Harmincadik évemben voltam akkor.
Az orvosok öt kritikus évet jelöltek meg: ha ezt kíméletesen, megfelelő diétázással és folyadékfogyasztással kibírom, lesz reményem a továbbélésre. A teljes írás itt olvasható >>
Úton – Kis Petra írása
Augusztus 18-a van. Hajnal. Kicsit esett az eső, de nincs hideg. Jólesik a fülledt nyári napok után ez az enyhülés, mintha az ember most venne először lélegzetet napok óta. Csendes derengés honol a városban, a redőnyök leengedve, még tart az éjszaka. Lépteink hangja töri meg ezt a nyugalmat, majd elhalnak. Sietünk. Csak ne késsük le a vonatot. A feszültség, az izgalom is egyre nő. Automatikusan lépkedek, nem gondolok semmire. A vonat meleg és bűzös. Olvasni még korán van, beszélgetésünk tréfálkozó, mindenki próbálja legyűrni az álmosságát. A Nap most küldi fel első sugarait az égre, gyönyörű. A teljes írás itt olvasható >>
Új szívvel-lélekkel – Dr. Hancz Csaba írása
A szívátültetés története 1967-ben kezdődött Dél-Afrikában. Barnard professzor hamarosan olyan világsztár lett, akiről még az akkori Magyarországon is tudhattunk mindent. Az első magyar szívtranszplantált alig több mint tíz évvel ezelőtt kapott új esélyt az életre. Napjainkig a világon kb. 50.000 szívátültetést hajtottak végre, nálunk…nem tudom a pontos számot, talán valamivel többet, mint ötvenet. A teljes írás itt olvasható >>
Élni szép – Lovas Péter írása
Lovas Péter vagyok, 1982. március 15.-én születtem. Három hónapos koromban derült ki, – cisztás fibrózissal. Ekkor ez a betegség még eléggé ismeretlen volt.
Életkilátásaimról szüleimnek semmi biztatót nem mondtak a Szabadsághegyi Gyermekgyógyintézetben, sőt arra „kérték” őket, mondjanak le rólam, mivel nem maradhatok életben. Ők természetesen ezt nem tették. Hat hónapon át minden nap Gombáról felutaztak Budapestre, mert csak akkor voltam hajlandó enni, ha édesanyám etetett. 1982. december 24.-én úgy engedtek haza a kórházból, hogy adtak egy igazolást, ami alapján szükség esetén azonnal mentőt lehetett volna hívni. 3,14 kg-mal születtem, ekkor 4,15 kg volt a súlyom.
Szüleim gondos ápolásának köszönhetően 19 éves koromig nem kerültem kórházba. A teljes írás itt olvasható >>
