TACKERS 2014

Alapítványunk kilencedik alkalommal biztosította a magyar szervátültetett gyerekek részvételét a nemzetközi TACKERS (Transzplantált Gyerekek Kalandtábora) programon.Az ide táborban 10 ország 42 gyermeke vett részt.

Dr. Vilmányi Csaba gyermekkardiológus, alapítványunk önkéntese kíséretében három szervátültetett gyerek utazott idén március 15-én az egyhetes sítáborba a svájci Alpokba: Lacika (szívtranszplantált), Bence (vesetranszplantált) és Márkó (vese és májtranszplantált).

Köszönjük támogatóinknak, hogy idén is 3 gyereknek biztosíthattuk ezt az életre szóló élményt!

Egyikük utazását a PC Aréna Kft., a szívtranszplantált Lacika utazását pedig a Rotary Club Budapest Tabán, valamint a klub két tagja, Király László és Ádám Róbert biztosították. A harmadik gyermek részvételét pedig Liz Barrett Schick-nek, illetve a TACKERS szervezőinek köszönjük!

Képek a galériában >>

Micimackó, a nindzsa és a cowboyok

Dr. Vilmányi Csaba beszámolója

Bevallom, nagyon örültem, mikor valamikor tavaly novemberben Zsuzsa néni felhívott, hogy rám gondolt az idei Trackers tábor magyar hőseinek kísérőjeként. Elkezdtem nézegetni a korábbi táborok képeit, a táborról szóló leírást, és azt gondoltam, ez egy tuti élmény. Síelés, szánkózás, kutyaszán stb., és mindez a svájci Alpokban.

Ahogy közeledett az indulás napja, azért lassanként a félelem is megjelent, hiszen ha kissé jobban átgondoltam, három elég kis gyermekkel indulok egy ismeretlen helyre, ahol senki nem beszél magyarul, csak mi négyen.

Talán mégiscsak túl nagy falat ez nekem, mert a lelkemre és a felügyeletemre bíztak 3 transzplantált srácot, akiknek nem csak a „babysittere” (a szó jó értelmében), hanem a pótszülője, az orvosa, és a szócsöve is én kell legyek, mert ők csak igen szolidan beszélték az ottaniak által kedvelt nyelveket.
Azután eljött a nemzeti ünnep, és a sok napos napsütést a felszállásunkkor heves szél és eső váltotta fel. Remélem, hogy ez nem égi jel – gondoltam, de már nem volt visszaút. Persze sima felszállás – bár kis késéssel - következett. A repülés hétköznapi volt. A késés miatt mi értünk oda utoljára és a többi táborozni vágyó már a buszban ülve várt minket. Volt, aki már négy órája, így nagyon örültek, hogy végre megérkeztünk. Két és fél óra buszozás a hegyre fel, csodálatos, bár helyenként igen szűk és kacskaringós utakon. Kár, hogy sötét volt. A srácokat nem nagyon izgatta fel az utazás, amíg volt a szülők által pakolt rágcsákból, addig folyamatosan ettek, amikor épp nem, akkor valamilyen videójátékot játszottak. Elég későn értünk a szállásra, így gyors vacsora és alvás következett. Másnap mindenki megszerezte a neki való sífelszerelést és indultunk a hegyre. Sokáig tartott, mire mind a 42 kis trappancs hozzá jutott a cuccaihoz, így hétfőn csak keveset síeltünk, de az előző hosszú nap után jól is esett a pihenés.

Síoktatónak Jenny-t, egy kedves, türelmes kanadai lányt kaptunk, akinek nem volt könnyű dolga, hisz sikerrel megszerezte azt a csoportot, akinek minden tagjával csak jelnyelven tudott kommunikálni. Mi, kísérők azért igyekeztünk mindenben megkönnyíteni a dolgát.

A következő reggel, mint minden ez utáni, reggelivel, ebédkészítéssel és a felszerelés ellenőrzésével indult. Lassan, de fejlődtek a fiúk. A harmadik reggel már senkinek nem kellett visszafutni a szobába semmiért.
Délután a fürdőzést választottuk. A fürdőből lenyűgöző panoráma nyílt a hegyekre, és mivel közel 20 fok volt, a szabadban fürödtünk. A gyerekek nyugtázták, hogy szép a látvány, de őket inkább a játék foglalkoztatta a vízben.

Esténként minden oktató kiválasztott a csapatából valakit, akit a nap hősévé avattak, és csengővel jutalmaztak. A mieink a tehetségükkel és a szebbnél szebb eséseikkel négy este is megszerezték a csengőt. A legviccesebb Bence volt, aki olyan ügyesen tudott kiesni a síliftből, hogy nem csak a léceit, de még az egyik bakancsát is elhagyta. Ettől persze nem rémült meg, csak széles vigyorral az arcán integetett, hogy azért valaki segíthetne őket visszaszerezni.

Délutánonként szobavizit volt. Hááát... a fiúk gyenge kezdés után nagy fejlődést mutattak, igaz ehhez kellett némi felnőtt beavatkozás is, de a hét végén már a padló is látszott, nem csak a ruhák. Mentségükre legyen mondva, hogy síelés terén igen komoly fejlődést mutattak. Megtanultak megállni, kanyarodni, síliftet használni, és egy igen trükkös kis pályán is többször le tudtak jönni.

Elérkezett a jelmezbál estéje. Mindenki (az önkéntesek és a síoktatók is) felvették a jelmezeiket és busszal mentünk a diszkóba, ahol két és fél óra fergeteges bulizás következett. Mi voltunk Micimackó, a nindzsa, és a cowboyok.

Az utolsó napra igen sűrű programot állítottak össze. Egy kis bemelegítő focizás után következett a szlalomverseny, melyen igen szépen helytálltak a magyar versenyzők. Zárásként minden kis hős - ahogyan Liz, a főszervező nevezte őket - kapott egy érmet, és a donorok iránti tisztelet jeleként fehér galambokat engedtünk szabadon.

Leadtuk a felszerelésünket és mentünk a grillpartira. Apropó grillparti, a kajáról még nem is beszéltem. A korábbi kísérőktől azt hallottam, hogy ne számítsak nagy csodára. Nem feltétlenül a mi ízvilágunk volt a kaja, de senki nem maradt éhen. Minden délután volt forró csoki, süti. Vacsora mellé desszert, szóval nem éheztünk!

Utána gyors összepakolás. Ezt a skacok szó szerint vették. A második körben újrapakoltam a cuccaikat, így már belefértünk a bőröndökbe. Remélem, egy-két hét alatt mindenkihez visszajut a saját ruhája.

A gálavacsora során minden csapat rövid produkciót mutatott be. A fiúk mindjárt az elejére kerültek, mert annyira aranyosak volt a próbák során, és nem is volt okuk a szégyenkezésre.

A szombat megint az utazással telt, hála a mögöttük levő élményeknek, friss levegőnek és munkának (és a videojátékoknak), az utazást jól viseltük. Az első honvágyról szóló mondat a repülőtéren hangzott el, és azt hiszem, ez mindent elmond a mögöttünk lévő napokról.

Visszagondolva kár volt aggódnom. A fiúk sokat segítettek és ügyesen megállták a helyüket a messzi országban is. Mindegyünk számára örök élmény volt ez a pár nap, amit a hegyekben tölthettünk, és remélem a kis trappancsok még sok ilyet élhetnek át.

Dr. Vilmányi Csaba
gyermekkardiológus