TACKERS-tábor 2010

Túléltem a TACKERS-t!

Elöjáróban el kell mondanom, hogy mikor Zsuzsa felkért, hogy kísérjem el a magyar gyerekeket Svájcba, a transzplantáltak sítáborába, nem bújtam ki azonnal a bőrömből a boldogságtól. Részben mert március közepén már alig várom az első tavaszi virágokat és a hátam közepére sem kívánom már a havat, részben mert kicsit berezeltem attól a gondolattól, hogy hét gyerekkel kell nekivágnom egyedüli felnőttként ennek a kalandnak. De mivel gyorsan kellett döntenem, igent mondtam, gondolván, hogy ha vannak olyan szülők akik rám merik bízni a csemetéjüket, miért is ne próbáljam meg.

A csapatot többé-kevésbé a nyári táborokból már ismertem: Virág, Anna, Viki, Donát, Bence és hozzájuk csatlakozott az én két saját lányom, Viki és Panna. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy ismételten bocsánatot kérjek Donát anyukájától azért az első reakcióért, ami kicsúszott a számon, mikor megtudtam, hogy Donát is jön velünk, mert nagyon megijedtem, hogy egy örökmozgó, soha el nem fáradó fiút kell majd állandóan kimentenem a lavinák alól. Semmi ilyenről szó sem volt, Donát okos, fegyelmezett, szófogadó, jó fej kiskölyök, aki még néha a kedvemért zuhanyozni is hajlandó volt. Emellett az egyik legügyesebb, ha nem a legjobb síelő volt a tábori gyerekek között. David, az egyik oktató srác meg is kérdezte, hogy itthon jár-e egyesületbe versenyszerűen sízni, mert annyira profi a mozgása.

Az utazástól tartottam a leginkább, főleg, mikor pár nappal az indulás előtt még nem volt biztos, hogyan jutunk el a szállásra a genfi reptérről, mivel minden más csapat korábban érkezett, így a transzferjárat már nem várt ránk. Azért utolsó nap megírták, hogy ne izguljunk, jön értünk egy mikrobusz, csak ne vigyünk túl sok csomagot, mert úgysem fog beférni. Én, aki ha a szomszéd faluba megy is, elcsomagolja az egész házat, nem könnyű feladat elé lettem állítva. Aztán a repülőtéren jött a következő apró kellemetlenség, Bence eltűnt az utaslistáról. Szerencsére Zsuzsa velünk volt és szokásos határozottságával elsimította a problémát, igaz egy órán át kétséges volt, hogy kiderül-e, hogy a légitársaság rendszere okozta a bajt. De így legalább már nem sokat kellett a váróban unatkoznunk és már úton is voltunk Svájc felé. A reptéren gyorsan megtaláltuk a TACKERS-önkénteseket, megnyugodhattunk, mert két busz is várt ránk, így bőven befértek a cuccaink - miért nem mondták ezt nekem egy nappal korábban! Kaptunk kekszet, csokit, vizet, szóval gondoskodtak rólunk, hogy túléljük a még előttünk álló kétórás utat.

Hullafáradtan érkeztünk meg, ahol mintha hazavártak volna minket, olyan nagy ovációval fogadták a csapatunkat. Minden bőrönd pillanatok alatt ki lett kapva a kezünkből, és alig fél óra múlva már mindenki a szobájában pakolászhatott. A szobánk ablakából ráláttunk a hegyekre, én is ezért választottam a felső ágyat az emeletes ágyból, mert így még onnan is a havas hegycsúcsokat nézhettem elalvás előtt, és ez volt az első is, amit reggel, ébredéskor megpillantottam.

Reggelente fél nyolckor volt az ébresztő, nyolctól reggeli, gyógyszerbevétel. Mindig volt valami meleg kaja is reggelire, pl. édes bundás kenyér, sajtos pirítós, sültszalonna, tükörtojás, meg persze műzli, friss kenyér vajjal, lekvárral. Reggeli után pedig mindenki elkészíthette a saját szendvicsét ebédre, amit fenn a sípályánál lévő melegedőben ettünk meg. Mindig hoztak fel forró krémlevest is a szendvics mellé, úgyhogy az ebéd nagyon praktikusan és laktatóan lett megoldva.

A megérkezést követő délelőtt lementünk a központban lévő, amúgy a TACKERS megálmodója és megvalósítója, Liz Shick családjának tulajdonában lévő sportüzletbe, ahol mindenki megkapta a sífelszerelését, s mivel reggel már az egyenanorákok is ki lettek osztva, az üzletből egyenesen a sípályákra indultunk.

A mi csapatunkat Davidhez és Kellyh-ez osztották be, Donát pedig a menők csapatába került, Capry-hez. Davidnek még tavalyról megvolt a rajzos szótára, amit most egy kicsit átismételt velünk: „Jóbbra, Balra, Gyors, Kővess, Víz, Ájjj, stb.” és Kelly-t is megpróbáltuk bevezetni a magyar nyelv rejtelmeibe, legalábbis a sípályán életmentőnek minősített szavakat neki is elismételtük egy párszor. Kelly fogadalmat tett, hogy minden nap négy új magyar szót fog megtanulni, de azt hiszem, hogy a gyerkőcök előbb megértették az ő angolját, mint mi az ő magyarját.

Szikrázó napsütés, csodaszép kék ég fogadott bennünket a pályán, egy kezdőnek barátságosabb időjárást el sem tudnék képzelni. Igazából Bence volt a csapatból az egyetlen, akinek még sosem volt léc a lábán, de Kórós Vikit is hozzá sorolták be, mert ő még egy kicsit bizonytalanul mozgott a lejtőkön. Donátot nagyjából a reggelinél láttam utoljára és persze néha a melegedőben azért összefutottam vele, de ők, a profik egész nap síeltek, nem nagyon kereszteztük egymás útját.

Aki délután már nem érzett kedvet a síeléshez, választhatott léc nélküli elfoglaltságot is: kézműveskedés, szépségtanácsok, kutyaszánozás, kincskeresés, vagy csak egyszerűen olvasgatott, aludt a szobájában. Esténként pedig mindig volt valami közös program a mindennapos fűlevessel kezdődő vacsora és szobarendbetétel után. Apropó rend. A csajoknál ezzel nem volt gond, de a fiúszoba hihetetlen bukéval rendelkezett. Még a hazamenetel előtti „nagytakarítás” után is hegyekben állt a szemét és átható dezodorral felturbózott lábszag lengte be a szobájukat. Mentségükre legyen mondva, nem a magyar fiúk voltak a legrendetlenebbek, az izraeli szobatársak lelkén száradt a kupi nagy része.

Visszatérve a programokhoz, a hószoborépítést a mi csapatunk nyerte, egy fantasztikus motorcsónakot sikerült az amúgy jégkására fagyott hóból készítenünk. A karaoken is jól helytálltunk, igaz, nem volt zenei aláfestésünk a „Tavaszi szél vizet áraszt” népdalhoz, de a közönség értékelte, hogy minden magyar vállalta a szereplést és nem a tizedik Robbie Williams slágert tátogtuk el a többiek után. Persze nem volt egyszerű Bencét és Donátot rávenni a színpadra lépésre, hiszen az „ooolyan ciki!!!”, de azt hiszem Anna és Virág női csábereje sokat lendített a fiúk lelkesedésén.

Aztán volt még aukció licitálással, sorverseny és persze a jelmezes diszkó. Hihetetlen cuccokba öltöztek fel még a felnőttek is, nagyon jó hangulatot sikerült teremteniük. Itt minden országnak külön be kellett mutatkoznia, és ha tetszett, ha nem, még táncolni is kénytelenek voltunk. A jelmezversenyt a kis marokkói kislány nyerte, aki kísérő nélkül érkezett a táborba, és az anyanyelvén és pár francia szón kívül semmilyen más nyelven nem beszélt. Sőt, az első három napon még ezt a kevés nyelvtudását is mélyen titkolta. Nem kis feladat volt megnyitni őt a többiek felé, de neki sem lehetett egyszerű ennyi vadidegen között ismerősök, szülők nélkül boldogulni. De abból is látszik, hogy mennyire lelkes és lelkiismeretes volt a szervező csapat, mennyire a szívükön viselték, hogy mindenki jól érezze magát, hogy addig nem nyugodtak, míg ennek a kislánynak is mosolyt csaltak az arcára.

El ne felejtsem, hogy a táborlakók között kisorsoltak öt szerencsést, akik siklóernyőzésre mehettek. Kórós Viki volt az egyik, pedig ő szegény egyike volt azon keveseknek, akik nem jelentkeztek önként erre a kihívásra. Sajnos nem volt módomban őt repülni látni, de az elmondásából tudom, hogy nagyon tetszett neki és a segítők is mesélték, mennyire bátor volt. Azért bizony még egy kevésbé visszahúzódó embernek is le kell küzdenie a félelmét egy ilyen produkció előtt, le a kalappal Viki előtt, hogy végül belevágott!

Hogy miért is nem láttam Viki ejtőernyőzését: mert Panna lányom úgy döntött, hogy ha nem ő nyeri a siklóernyőzést, hát akkor majd helikopterrel megy le a hegyről. Viccet félretéve, sajnos nem láttuk, mikor kiesett a csákányos felvonóból, akkorra értünk oda, mikor ő már jó ideje csak feküdt a hátán és nagyon sírt. Nem vagyok nagyon pánikoló fajta, Viki betegsége jócskán megedzette már az idegeimet, de mivel nem tudtam, hogy valóban nagy a baj, vagy csak megijedt Pannus, nem tiltakoztam, mikor a hegyi mentő azt javasolta, hogy leviteti helikopterrel a sioni kórházba.

Ott nem mi voltunk az egyetlenek, akik a pályáról érkeztünk, csupa síbakancsos, törött lábú, kezű, síbalesetes feküdt a sürgősségin mindenfelé. Mivel nem volt egyértelmű, hogy az ultrahangon az alhasában látott folyadék a balesetből származik-e, benntartottak éjszakára. Az első ijedtség után este kilenckor már jót derültem azon, hogy reggel nyolc óta síbakancsban vagyok, és a csomagban, amit Viki lányom pakolt össze nekünk, hogy legyen váltóruhánk, nem volt zokni, sőt a bugyit is a szennyeszsákból sikerült összeválogatnia. Másnap az újabb ultrahang, majd a CT-vizsgálat után végre szabadok voltunk, mehettünk vissza a Challey-ba, amit Pannus élete első, és remélhetőleg utolsó kórházban töltött éjszakája után már csak otthonnak emlegetett. Nem győzöm elégszer megköszönni a gyerekeknek, hogy a távollétünkben is fegyelmezetten viselkedtek, segítették egymást, mindenki csodálatára a gyógyszeradagolással is segítség nélkül boldogultak.

A hazautazás előtti nap délelőttjén minden síelő lecsúszott a versenypályán, sokan ide is jelmezben érkeztek. Sőt, volt, aki a nyári nap erejét meghazudtoló napsütésben alsógatyára vetkőzve siklott a lejtőkön. Persze nem a gyerekek voltak ennyire megvadulva, az egyik, amúgy külföldre szakadt hazánkfia apukának volt ilyen nagyon melege.

Este a város központjába vonult az egész tábori csapat, ahol Bence nagy bánatára két-három mondat erejéig mindenkinek újra szerepelnie kellett a városi közönség előtt. Itt osztották ki az érmeket a gyerekeknek, és a kupákat a legjobb teljesítményt nyújtóknak. Juhász Viki volt a legszerencsésebb, mert ő egy jó meleg TACKERS-pulóvert nyert, amit azon nyomban fel is vett, mert igencsak nulla fok alá esett a hőmérséklet.

A búcsúvacsoráról és Anna szülinapi tortájáról a gyerekek többet tudnának mesélni, nekem, mint önkéntesnek egy puccosabb helyre kellett mennem vacsizni. Szerencsémre a tábori nővérnek sem volt elegánsabb ruhája mint nekem, úgyhogy csak a többi negyven résztvevő volt alkalomhoz illőbben öltözve nálunk. Itt megköszönték a támogatók, segítők, résztvevők munkáját és két pohár bor után már az sem zavart annyira, hogy az asztaltársaságból rajtam kívül talán egy valaki beszélt még angolul, a többiek franciául csacsogtak. Szerintem nekem ez a vacsora volt olyan megpróbáltatás, mint a fiúknak a népdaléneklés, de mindannyian túléltük. Amúgy éppen ez a szlogen áll a TACKERS-érmemen is: I survived Tackers/ Túléltem a Tackers-t!

Másnap reggel már csak a legfontosabb teendő maradt hátra, elkérni az összes jóképű síoktató e-mail címét. Azért nem teljesen eredmény nélkül zárult az egy hetes intenzív angolnyelvtúránk, mert minden kiscsaj a csapatból megtanulta, hogy kell azt megkérdezni angolul, hogy készíthetek-e egy fényképet veled. A fiúk érdeklődése más jellegű mondatokra irányult, ezt most inkább nem fejteném ki bővebben...

A hazaút szinte zökkenőmentes volt, igaz, hogy már 11-kor kint voltunk a reptéren, pedig az eredeti tervek szerint a repülőnk csak 14:35-kor indult. Így volt időnk kétszer beállni a húsz méter hosszú check-in sorba, majd újra kiállni belőle, mert még ki sem jelezték a járatunkat, mire az elejére értünk. Végül két órás késéssel ugyan, de elindult a gépünk hazafelé, éppen időben ahhoz, hogy Donát ne kapjon chips-mérgezést, ugyanis szerintem eltökélt szándéka volt, hogy megdönti az egy nap alatt elfogyasztható rágcsálnivaló rekordját.

Összefoglalva, nagyon tetszett a tábor. Remélem a gyerekek is legalább annyira meg voltak elégedve a pótanyukájukkal, mint én velük, és mehetünk még együtt síelni. Külön köszönöm a szülőknek, hogy volt bátorságuk rám bízni a gyerekeiket.

Végezetül pedig köszönjük a Transzplantációs Alapítványnak a nem kevés anyagi támogatást és elsősorban Szalamanov Zsuzsának a rengeteg szervezőmunkát, utánajárást, biztatást, és persze azt, hogy bennünket választott erre az útra.

Erdélyi Zsuzsa
2010.03.25.

Képek a galériában >>