A 20. MI IS NYARALUNK - szervátültetett gyereket nevelő családok táborában 186 fő vett részt. 82 gyerekből 48 szervátültetett, egy szülő és 5 önkéntes szintén szervátültetett, valamint 17 szülő máj, illetve vesedonor. Közülük hárman önkéntesek.
Köszönet minden támogatónak - kicsinek, nagynak, cégnek, személyeknek -, akik segítsége nélkül ez nem valósulhatott volna meg!

A SZERVÁTÜLTETÉS ÉLETET MENT!

BESZÁMOLÓK

Mi  nagyobb élmény: táborlakónak, vagy önkéntes segítőnek lenni?

A transzplantációs táborban eltöltött hosszú idő alatt egyre inkább úgy láttam, hogy a tábori aktivitásom az évek során kicsit megváltozott. Most már nem csak a barátokkal való időtöltés, és a programokon való részvétel volt a legfontosabb számomra, hanem inkább az új, fiatal sorstársak beilleszkedésének segítése. Egy idő után, úgy gondolom, természetes, hogy az egyébként remekül megszervezett programok már nem kötik le annyira a figyelmemet, hanem inkább az lett az érdekes, hogy hogyan tudnék másokat segíteni abban, hogy itt ne érezze senki magát kívülállónak, hiszen mi egy nagy család vagyunk. A technikai dolgok iránti érdeklődésem és a média területén szerzett eddigi szerény tapasztalataim miatt rájöttem, hogy elég sok olyan táborlakónak tudok segíteni például a csapatfeladatokban, akik szívesen fordulnak hozzám segítségért. Vincze Balázzsal remek csapatot alkottunk, bár sokan próbára tettek minket, de ügyesen álltuk ezeket a próbákat.

 A pingpongasztal mellett állva, a gyerekek boldog arcát figyelve én magam is sokkal vidámabb és felszabadultabb lettem. Egy szabályos és jól sikerült ütés nem csak nekik okozott nagy örömet, hanem nekem is. A közös munkákat nagyon élveztem és így sokkal nagyobb élmény volt a tábor nekem, hogy sokaknak segíthettem és nem csak magamra fókuszáltam, hanem már büszke segítőként másokra is.

Szabó Bence

19 éves, vesetranszplantált önkéntes segítő

Első „Mi is nyaralunk” táborunk

Áron fiunk 6 éves lesz, 5 éve májtranszplantált. 

Már több éve kísérjük figyelemmel a Transzplantációs Alapítvány tevékenységét, én elsősorban egy közösségi oldalon. Onnan szereztem tudomást a Mi is nyaralunk táborról, és az Alapítvány más programjairól.

Elkezdtem kérdezősködni transzplantált gyerekek szüleitől, akik már részt vettek valamelyik programon, hogy érezték magukat? Milyen a közösség? Hogy zajlik egyáltalán egy ilyen esemény? Egyszóval minden érdekelt. 

Mindenkitől jó dolgokat hallottam, csupa pozitív tapasztalatot. 

Idén úgy gondoltam, elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy mi is csatlakozzunk az Alapítvány csapatához. Elsősorban szerettem volna, ha Áron hasonló sorsú gyerekekkel tölt el időt, megismerkedik velük, valamint szerettem volna, ha testvére szintén találkozik más transzplantált vagy szervre váró gyerekkel és egészséges testvéreikkel.

Először nem voltam túl bátor, de miután rendkívül kedvesen, segítőkészen fogadták jelentkezésünket, tudtam, jól tettem, hogy jelentkezünk. 

Egyedül mentem a két gyerekkel. Már a hotelbe érkezve rendkívül kedves és szívélyes fogadtatás várt minket. Nem volt nehéz összeismerkedni a többi táborozóval, mindenki barátságos volt és nyitott az ismerkedés felé. 

A fiúk első délután kicsit bátortalanok voltak, de hamar feloldódtak, ők is ismerkedni kezdtek. 

Másnap örömmel tapasztaltam, hogy fiaim szabadon, jókedvűen csatlakoznak a többiekhez a foglalkozásokon. Én pedig nyugodtan mehettem a felnőtt foglalkozásokra, mert az önkéntesek nem csak hogy vigyáztak rájuk, mesét olvastak nekik, de akár társasjátékot is játszottak velük, vagy éppen fogócskáztak is. 

A sokféle, színes foglalkozás közül mindenki talált kedvére valót. Kipróbálhattunk új dolgokat én is, és a gyerekek is. Nekünk ilyen volt például a levegőjóga. A srácoknak nagyon tetszett, igaz ők többnyire csak belefeküdtek és hintáztak az anyagban. Nekem ennél többet adott. Alkalmam nyílt kicsit tornázni, meditálni, pihenni, relaxálni. Ilyen élményhez nem jutok a mindennapok során. De imádták a bobot is, ez volt az első alkalmunk kipróbálni. 

Nagyon élveztünk minden közös programot. Jó érzés volt látni, hogy a gyerekeim mennyire jól érzik magukat, felhőtlenül táncolnak, énekelnek, játszanak a többiekkel együtt. 

Örömmel tapasztaltam, hogy semmilyen téren, semmiben nem volt megkülönböztetve transzplantált, egészséges vagy szervre váró gyerek. A transzplantált gyerekem ugyanolyan volt, mint bármely gyerek. Gyerek lehetett. " Csak" egy gyerek. És ez nagyon sokat jelentett számomra. Sokszor el kell mondanom: Áron ugyanolyan gyerek, mint a többi, csak kicsit más. Itt nem kellett... itt mindkét fiam " Csak" gyerek volt és ezt az élményt külön köszönöm. 

 Nekem nagyon sokat jelentett, hogy lehetőségem volt összeismerkedni transzplantált szülőkkel, nagyobb gyerekekkel, egészséges testvérekkel is. Jó volt beszélni tapasztalatokról, élményekről, aggodalmakról, bármiről. 

Kellemes, nem várt meglepetésként ért, hogy a gyerekek mellett mennyire nagy hangsúlyt és odafigyelést fordított a szervezés a felnőttek részére is. Nem csak a mozgást igénylő tevékenységre gondolok. 

A magam példájából kiindulva bizony a mindennapi, rohanó hétköznapokban az anyák, anyák, az anyák feladataival, "Én" -idő nélkül. De most lehetőségem nyílt " Királynőnek" lenni, nőnek lenni csodás frizurával, csodás sminkkel. 

Azt gondolom, ebben a táborban lehetőségük van a családoknak együtt a gyerekekkel más családokkal; külön gyerekeknek gyerekekkel; külön felnőtt a felnőttekkel; tehát mindenkinek igénye szerint kikapcsolódni feltöltődni testileg, lelkileg. 

Olyan élményekkel tértünk haza, amelyekre jó lesz visszagondolni a hétköznapok során, elővehetünk ebből a plusszból egy kis darabot a nehezebb napokon. 

Köszönjük, Transzplantációs Alapítvány! 

Várjuk a következő találkozást! 

Lukács Kata

Kérjük szépen receptre felírni az alábbiakat!

-  Vigyázat, nyomokban fellelhető Európa!

Hmmm, egy hétig egy olyan "országban" vagyok, ahol alanyi jogon, egyedi támogatásra revitalizáló, rehabilitációs kúrát kaphatnak bizonyos érintett családtagok. Biztos csak álmodom. (Amúgy Németországban pont így van ez.)

- Éjjel, fektetés után leslattyogok a játékszobába. Gyanútlan vagyok és kíváncsi. A program neve "felnőtt játék". Gurgulázó nevetésre nyitom az ajtót. Mindenki ruhában ül, szép körben a székeken. Megszűnnek a panelek, dobozkák a fejemben. Fejest ugrom a szituba, amit Kati vezényel, meggyőző magabiztossággal. De hát nem is felnőtt vagyok itt, hanem újra gyerek.

- Matiné rock koncert a gyerekeknek: Nem is tudom, melyik a nagyobb sztár, a transzplantált, vagy aki zenél. Összeköt minket Pásztor Anna és a Barbie-k bátorsága. 

- Meseterápia felnőtteknek: itt úgy látszik, a gyerekek felnőttséget tanulnak, a felnőttek pedig újra gyereknek lenni? Repülök a varázserejű mesék világában. Utána beszélgetünk. Hogy lehet, hogy mindenki tök őszinte, és még annak is van valami gondja, akinek biztos, hogy nincs? Ez megdöbbent és megnyugtat egyszerre. 

- "Segges a Balatonba" (Anna and the Barbuda) piros vizibicajról. Ennél több ide nem kell.

- Koktélozom Lujza lányommal az éjjeli büfépultnál, jégkrém is jár hozzá. Felnőttes mosollyal dicsekszik vele másnap. Annyira kicsi még. 

- Együtt vagyok Lujzival a szülinapján, végre Anyás hétre került a pillanat. Kedvenc barátaival ünnepelhet. Lubickol a boldogságban. Sok telitalálat ajándék, és szép kerek torta is van mellé. 

- Elkirálylányosodás: Szokatlanul feszengve, de egyre jobban megérkeztem a szerepembe. Üldögélek arany cipellőmben, már rég belőve a hajam, csillog a sminkem, mikor valaki boldogan odaugrik hozzám, Petra, menj Te is megszépülni, nemsoká felvonultok! Köszi, túl vagyok az elkirálylányosodáson, ez a max. És épp imádom a programot

- Gyerekek úszásoktatáson. Ragyogó arcok kukucskálnak a szemüvegek mögül.

- Azon filózunk többekkel, férfi vagy nő lehet a szakács. Tuti nő. Biztonságos, megszokott, kiérlelt, selymes ízek. Palacsinta, lángos, hotdog, hamburger, mint a balcsis nyaralás kötelező attribútumai, szintén az ebédlőasztalon. Csak hogy tudjuk, hol vagyunk. Biztos, hogy mindenki talált magának finomat a vacsora svédasztalán is. Megint nem én terítek, juhéé!

- Sírni is kell, állítom. Kedvencem a sok elhalaszthatatlannak bizonyuló lehetőség közül az, mikor Flóra a "Mesélek a bornak" dalt énekelte a kimittudon.

- Lujzi lányom éjjel tizenegy után röpizik, másodjára szervál a nagylányok közt.

- Palkó fiam egy másik anyukával tollasozik. Nahát, ő is kirepült?

- Luca átölel a királylányos fotón. Frida megdicséri a szerkómat. Ja, hogy ez visszafelé is működik, nem csak én szeretem őket? 

- Kati viszont mással salsázik, nem velem. És én így is örülök a fergeteges táncműsornak. Ideje lesz társra lelnem!

- Szerintem minden betűvel tudok nevet mondani, akivel valamilyen jó élményem volt itt ismét. 

- Adélra gondolok megint. Már kész csoda, mikor nem. Ezt is gyakorolni kell!

Köszönöm Mindegyikőtöknek! Hatalmas szeretettel gondolok Rátok.

Tóth Petra

„Én oroszlán lennék, az oroszlán hősies”

Nem könnyű írni a táborról, annyi minden történt egy hét alatt. És az annyiféle történés pont annyiféle érzést is kelt az emberben, vagy még többet. Az érzések meg kavarognak, van, ami lecsapódik és velünk marad, van, ami továbbáll. A 2023-as tábor hosszú is volt, meg rövid is, pihentető és kimerítő is, vidám is, szomorú is, ijesztő olykor és reményt adó máskor. Az ilyen végtelen csodálatos emléket gyártó, keszekusza hétről, feltehetően csak keszekuszán szabad írni, valójában semmi más nem adná vissza az igazságot. Az én idegrendszerem még szuperül bírja az ilyen zűrzavaros időket, de az, hogy a feketeöves táboroztatóknak miből épülnek fel az idegrostjaik, az jó kérdés, mindenesetre a titkukra nagyon kíváncsi vagyok. A zűrzavarból viszont egy csodálatos hét született, ami úgy láttam, sikeresen szakította ki az érkezőket a hétköznapok nehézségeiből és fáradtságából. És végül is egy tábor igenis legyen keszekusza, legyen zűrzavaros, legyen energikus és kalandos és hát ez az egy hét mindez, és még ennél sokkal több is volt.

A hétre pszichológus önkéntesként érkeztem, de lett belőlem táboroztató, fényképész, gyerekőr, és ami a legfontosabb, táborozó is. A szerepek keveredése nem mindig egyszerű, de a gyakorlott önkéntesekhez bármikor tudtunk fordulni kérdéseinkkel és ilyenkor figyelő fülekre is találtunk. Az általam tartott foglalkozások során (ahova Zsófi, a tábor egyik orvosa sokszor beült segíteni, ami miatt nagyon hálás vagyok) elsősorban önmagunk megismerésével foglalkoztunk, művészetterápiás és dramatikus módszerek széles palettájáról válogatva. Amikor egy csoportban nagy különbségek vannak korban, háttérben, igényben, akkor a mezei gyerekpszichológus, mint én, megijed, hogy mégis mit lehet majd ezzel a helyzettel kezdeni. Aztán minden félelem ellenére azt hiszem mégis kiderült, hogy sokkal több közös van a csoport tagjai között, mint az elsőre tűnhetett. Vagy másodszorra. És ha vannak közös pontok, akkor mindig könnyebb együtt elindulni és csinálni valami szépet. Végtelenül hálás vagyok a csoportnak minden hozott mondatért és mozdulatért, és hogy ők is segítettek engem az első táboromban. Minden más már csoporttitok, amit ugye nem tárhatok fel. 😊  

Köszönök minden ölelést, mosolyt és jó szót, szuper volt veletek, és köszönöm, hogy ilyen nyílt szívvel fogadtatok be a közösségbe. Ami a héten bizonyosan kiderült: mindenkiben rejtőzik egy barátságos csimpánz, egy nagyszívű panda, egy családcentrikus farkas, egy szelíd mókus és egy hősies oroszlán, csak meg kell találni, azt amelyikre éppen szükségünk van.

Fábián Kamilla (pszichológus)

az alapítvány önkéntese

A facebookról koppintottuk… Heni engedélyével

Nemrég azt mondtam, nem posztolok többet ..., de az elmúlt hetünk mellett nem lehet szó nélkül elmenni!

Van egy táborunk, vagyis nem! Egy hatalmas második családunk és egy közös hetünk. Ide nem lehet nem eljönni.  Azért jövünk, mert ide tartozunk, ezzel lesz teljes a nyarunk, mert ezt várjuk az előző tábor utolsó napjától kezdve ...

Szeretünk itt lenni, Miskolcról reggel fél 8-ra a Balatonhoz érkezni, együtt ébredni a hullámokkal, jó reggelt köszönteni a már itt levő önkénteseknek, kávézni, koktélozni, minigolfozni, lazítani, várni hogy lassan megteljen velünk a szálloda, bárhová nézve ismerősöket látni, egymás melletti szobából erkélyen beszélgetni, szembe szobába „hazamenni”, gyerekeket terelgetni úszni-teniszezni-pingpongozni-levegőjógázni-bátorságpróbázni-akadályversenyezni, kamaszoknak beszélgetni, Balatonban fürödni, lila csapattagnak lenni, csapatfotókat készíteni, táncot tanulni, eddig nem táncolókat táncra rávenni, Anikó-Laci, Réka-Béla büszke vagyok rátok, remélem jövőre is folytatjuk, Anna and the Barbies-ra tombolni, sokat enni (Huhh! Híztam vagy 2 kg-ot), tollasozni, Szónoczki pálinkával koccintgatni, bobozni, kalandparkozni, óriáskerekezni, Víztoronynál zöld lufikkal szívet formálni, bort kóstolni, csodakezek által szépülni, királylánnyá válni, csillámtetkózni, szuperédes és tehetséges gyerekek fellépéseiben gyönyörködni, felnőttes-páros táncot bemutatni (kétszer …), majd a közönséget megtáncoltatni (harmadszor… ), élményeinkről a képeket-videot végigtapsolni, tűzzsonglőröket tátott szájjal bámulni, utolsó nap összepakolni, nem akarni hazamenni, reggeli után még a parton sétálni, rágós-buborékos fotót készíteni, vonatsínekhez sétálni (vonatnézés nélkül ugyanis nincsen Balaton), mindenkitől elköszönni (többször is), nem pihenni de aktívan kikapcsolni, lelkileg feltöltődve hazaérni ….. és mosni-mosni-mosni-pakolni-pakolni-pakolni …. és várni a következő találkozást!

Köszönünk mindent Transzplantációs Alapítvány, köszönjük, hogy vagytok Szalamanov Zsuzsa, Vincze Lilla és minden önkéntes!