Levi története

Az én generációmban ő lett az első apróság. Így már mindenki nagyon várta, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők és az egyetlen dédimama.
2010.08.02
A kis oroszlán tényleg apróság lett, kicsit korábban érkezett a kelleténél. A terhesség alatt minden rendben volt, 4D-s ultrahangra is elmentünk, és természetesen minden vizsgálatra, de semmi sem látszott abból, amit a későbbiekben a puttonyunkba kaptunk.
A 36. hétre született, 2800 grammal, 48 centiméterrel. Császármetszésre volt szükség, de elsőre úgy tűnt, minden rendben van.
A kórházban annyit vettem észre, hogy nem akar enni, inkább elalszik, de azt mondták, nyugodjak meg, minden rendben, kicsit korán jött, meg fog erősödni. 5 nap után hazaengedtek. De sajnos otthon is folytatódott az aluszékonyság. Minden nap hívtam vagy az egyik védőnőt, vagy a másikat, vagy a háziorvost, de mindenki igyekezett megnyugtatni, hogy „korán jött, meg fog erősödni”… Minden lehetséges módon próbáltuk megetetni, mivel a szoptatás nem működött, ezért cumisüveggel, kispohárral, kanállal, fecskendővel igyekeztünk belediktálni az anyatejet. Az első héten még hízott az erőlködéseknek köszönhetően, de a második hétre már fogyott. Így végre kaptunk egy beutalót a kórházba.
Itt végre kiderült, hogy a ph-ja teljesen eltolódott, súlyos anyagcserezavara van és a vesefunkciós értékei nagyon rosszak. Ultrahangra küldtek, ahol vizeletreflux és vesemedence-tágulat igazolódott.
Az első sokk nagy volt, nagyon elkeseredtünk és természetesen jöttek a fejemben sorra a kérdések, hogy miért pont mi, mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom és hogy hogyan is lehetne visszacsinálni. Persze ez nem tartott sokáig, mert össze kellett kapnom magam, hiszen ott volt az az apró kis alig 3 kilogrammnyi édesség, akinek szüksége volt rám, ránk. Természetesen már ott a legelején mindent felvázoltak, hogy mire számíthatunk jó esetben és mi várható, ha nem jól alakulnak a dolgok. Azért abba tudtunk kapaszkodni, hogy mindig van egy következő lépcsőfok, és ez egy kicsit meg is nyugtatott, meg persze az is, hogy tudtuk, jó kezekben vagyunk, és mi is odafigyeltünk mindenre, amit mondtak nekünk és kértek tőlünk.
A következő 2 hónapot a koraszülött osztályon töltötte, ahova 3 óránként mehettem hozzá. Az első hét után kihelyezték a hólyagját a hasfalára, hogy tehermentesítsék a veséket. 1 évig viselte a sztómát. Sajnos a vesefunkciós értékek továbbra sem javultak, nagyon lassan fejlődött minden téren, így tudtuk, hogy közeledik a dialízis. Ezalatt az 1 év alatt felkészítették a Tenckhoff katéterre. Mindkét oldalon heresérvre műtötték, illetve egy elég nagy műtétje is volt, ahol a hosszú, kacskaringós vesevezetéket és a vizeletrefluxot okozó billentyűt helyretették és bezárták a sztómáját.
Szóval elég sok időt töltöttünk Miskolcon, a Gyermekegészségügyi Központban. Igazából a második otthonunk lett, nem csak azért, mert sok időt töltöttünk ott, hanem azért is, mert már minden nővért és orvost ismertünk, szerettünk és családunkként tekintettünk rájuk.
A kórházban már a nagyikat is ismerték, hiszen volt olyan, hogy egymást váltottuk, mert Levi vigyorogva fertőzött le mindenkit valami hányós-hasmenős nyavalyával. Elsőként én dobtam ki a taccsot a kórterem ajtaja előtt. Ekkor váltott az apukája, Gábor, majd amikor ő is benyalta a vírust, őt váltotta az én anyukám, majd következett anyósom, végül néhány nap után visszatérhettem én.
14 hónaposan kezdtük a dialízist. Az első félévben a CAPD-vel kezdtünk. Én megtanultam a kórházban, majd otthon megtanítottam Gábornak is. Nappal négyszer, illetve ötször cseréltük a folyadékot. Nagyon sűrűek voltak a napjaink, mivel minden evés sokáig tartott, a gyógyszerbevételek nagyon nehézkesek voltak, levegőzni, játszani is kellett, sőt fejlesztést és gyógytornát is be kellett iktatni a folyadékcserék között. Emiatt az orvosaink úgy döntöttek, hogy teszünk egy próbát az éjszakai dialízissel, hogy kicsit fellélegezhessünk és valahogy lazább, „normálisabb” napirendünk legyen. Szerencsére az értékek alapján úgy tűnt, működhet a dolog, úgyhogy nagyon örültünk.
Kicsit elkezdtünk élni, nyilván korlátok között, de azért jó volt látni, hogy a folyton vigyorgó kispupák a hatalmas szemeivel olyan érdeklődve figyeli a világot, és minden érdekli. A családunknak, anyukáinknak óriási hálával tartozunk, mert mindig a segítségünkre voltak. A két nagyi bevállalt egy egész hétvégét, hogy mi Gáborral elmehessünk egy céges hétvégére picit kikapcsolni. Anyukám is megtanulta a dialízist, Gábor anyukája asszisztált mindenhez, szóval a két szupernagyi nélkül természetesen nem ment volna.
Továbbra is lassacskán fejlődött, ezért alig vártuk, hogy elérje a bűvös 10 kg-ot, hogy Budapestre mehessünk és végre legalább beszélgessünk a transzplantációról. Ekkor volt 2 és fél éves (2013. februárjában)
Amikor először volt szó róla, már akkor Gáborral mindketten felajánlottuk, hogy bármelyikünk odaadja a veséjét, ha megfelelünk, sőt a családunk minden tagja ezt mondta, még a mozgássérült bátyám is egyből jelentkezett, hogy akár ő is.
Mikor azonban tényleg el tudtunk kezdeni erről beszélgetni és a vizsgálatokat elindítani, kiderült, hogy érkezik a hugica, így én kiestem a kosárból. Gábort kezdték el vizsgálni. Minden rendben is volt, de úgy döntöttek az orvosaink, hogy apát tartalékoljuk, mert az ő veséje akkor még picit nagy lett volna. Így elkezdtük a transzplantációs listára kerülési procedúrát.
2013. nyarára listára került Levi.
2013.10.06-án megszületett a kishúga, Luca. Természetesen őt is körbevizsgáltuk, hogy minden rendben van-e vele, de szerencsére nála minden tökéletesen rendben volt.
Még nem volt három hónapos, amikor karácsony előtt egy héttel Levinek egy hashártyagyulladás kezdődött, így bekerült a kórházba. 1 hétig voltunk bent és próbáltam hazaküldeni Lucának az anyatejet, de sajnos ez az 1 hét, meg némi stressz elég volt ahhoz, hogy nagyon lecsökkenjen a mennyiség, ő pedig totálisan átszokjon a cumisüvegre.
Ezután úgy döntöttem, hogy 2014 januárjában elindítom a vizsgálatot, hogy az én vesém megfelelne-e Levinek, mivel nem volt riadónk, neki pedig a dialízis mellett is szép lassan romlott a vesefunkciója. Az orvosaink is azt mondták, hogy valóban itt az ideje a transzplantációnak, hogy hormonálisan és minden téren elkezdjen fejlődni.
2014.06.24-én eljött a mi időnk, vagyis a transzplantáció napja.
Kicsit kettészakadt a szívem, mert a kis Lucát össze kellett csomagolni „használati utasítással” és minden cuccával együtt, és egy hetet egyik nagyinál, a következőt pedig a másik nagyinál töltötte, amíg Gábor velünk volt segíteni a Transzplantációs Klinikán. Két hetet töltöttünk ott, miután átmehettünk az I. számú gyerekklinikára. A műtét után még másfél hónapig dializáltuk, mert sajnos nem akart beindulni a vese. Addig végig a kórházban voltunk.
Augusztus eleje volt, amikor végre úgy ébredtünk, hogy reggelre tele lett a pelenkája és Kata doktornéni boldogan mondta reggel, hogy hallotta, mennyit pisilt Levi éjszaka, még ő sem szokott annyit reggelente (bocsi Kata doktornéni 😃).
Innentől igazából a transzplantáció szempontjából rendben volt minden. Sikerült elindulnunk az úton a „normális” élet felé. Nyilván a gyógyszerekhez hozzászokni, sőt először egyáltalán rávenni Levit, hogy bevegye őket, nem volt egyszerű. Sőt maga az evés is küzdés volt. Mindent szívesen megkóstolt addig, hogy megnyalta, majd kivette a szájából. Bármit eszegetett (legyen az egy tojásrántotta, vagy pufi vagy bármi), két tányér kellett. Az egyikről felcsipegette, megnyalogatta, majd a másikra pakolta. Ez így ment a műtét után még kb. fél évig. Szondán keresztül tudtuk táplálni, meg cumisüveget volt hajlandó elfogadni. Mindennel próbálkoztunk, de amíg ő nem döntött úgy, hogy bármit is lenyel, addig a fejünkre is állhattunk.
De aztán ez is szép lassan elindult, kenyérkockával, abonettel. Az ujjacskájával szedegette a vajat, kenőmájast, majd végre pici falatokat megevett. Ő építette fel magának, hogy hogy hajlandó megenni a dolgokat, mi pedig figyeltük és segítettük.
Persze Luca szájába szívesen tömködte a citromkarikát és minden kaját, mert ő mindent megevett, és Levi ezen nagyon jókat szórakozott.
Az óvodát csak 5 évesen tudta elkezdeni, és végig kellett járnia a 3 évet, mert a beszéde is lassan indult meg, szinte csak magánhangzókkal beszélt. Ekkor kapott hallókészüléket.
8 évesen kezdte az általános iskolát. Elég gyorsan belejött. Sokat tanultunk és tanulunk vele itthon most is, de azt mondhatom, hogy nagyon ügyesen csinálja ő maga is. Az első 3 évet egy alapítványi iskolában, a Nebuló-ban kezdte, amit nagyon szerettünk mi is, de tőlünk picit messzebb volt és amikor Luca elkezdte az első osztályt a házunk melletti suliban, akkor Levi rájött, hogy ő is oda szeretne járni, a Luca iskolájába. Mi sem bántuk, hiszen az erkélyünkről a suli udvarára is rálátunk, szóval nekünk is egyszerűbb volt így. Úgyhogy a következő szeptemberben már együtt indultak suliba. Luca másodikba, Levi negyedikbe. Persze féltünk tőle, de ő bátor, simán bemegy olyan helyre is, ahol nem ismeri a gyerekeket, sem a tanárokat, de mindig megoldja ezeket a helyzeteket. Első nap végigkérdezett mindenkit, hogy lesz-e a barátja, aztán boldogan újságolta a tanárnéninek, hogy neki mindenki a barátja.
A suliban van művészeti oktatás és Luca nagyon szeret drámára járni. Ennek hatására ötödiktől Levi is beiratkozott. Persze a nagyobbak csoportját választotta, ahol szintén nem ismert senkit, de mégis oda jelentkezett. Na ehhez el kell mondjam, hogy a karácsonyi műsorban 3 féle szerepben játszott, ebből az egyik a „kövér boldogságok”. Mondom még egyszer, Levi … mint KÖVÉR boldogság! 😊
Szerettük volna, hogy sportoljon, próbálkoztunk az úszással, de hideg a víz, ő meg didereg egyfolytában. 2 évig nyúztuk őket vele, de nem élvezték, nem akarták. Így most a karatéval próbálkozik. Természetesen az edzőknek jeleztük, hogy vigyázni kell a hasára, de itt az elején még nem nagyon van párharc, csak edzés erősítéssel, ami nagyon ráfér, illetve kata-kat gyakorolnak. Januárban megkapta a sárga övet, amire nagyon büszke, teljes joggal! Mi is azok vagyunk!
Másfél éve dobol, mert azt vettük észre, hogy a kezében volt egy bot és egy műanyaglapát és egy létra fokain magától elkezdett tök egyszerű ritmusokat ütni, amit egészen sokáig tartott is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk és kerestünk egy dobtanárt. Azóta dobol. A szomszédok egyelőre még megnyugodhatnak, mert itthonra nem vettünk dobfelszerelést. Panelház második emeletén nem praktikus. De ha komolyan gondolja, ezt is meg kell majd fontolnunk.
Hát itt tartunk most, 12 és fél éves és suliba jár, drámaszakkörös, karatézik, dobol. Mostanában kamaszodik, néha duzzog, néha hisztizik, néha a végtelenségig idegesíti imádott kishúgát, máskor meg félszavakból is megértik egymást, szóval totálisan minden rendben van, minden szempontból igazi kis kamaszfiú. Sokszor az őrületbe kerget, de imádnivaló, oda nem adnám semmiért!

Bajnok Heni