Kristóf története

2014 karácsonya előtt kezdődött Kristóf betegsége, amikor megfázott és kezdődő tüdőgyulladással került kórházba.

Akkor derült ki, hogy fehérje van a vizeletében, aminek normális esetben nincs ott a helye. Mindennap megnézték a vizeletét, de nem akart eltűnni. Folyamatosan ellenőrizték, Kristóf akkor 3 éves volt. A következő év január elején kiderült, hogy bizony komoly a baj. Amikor megcsörrent a telefon, és közölték, hogy várnak minket a veseosztályon, mert megkezdik Kristóf kezelését, még bíztunk abban, hogy gyorsan meggyógyul. Bekerültünk a kórházba és reménykedtünk, hogy jól lesz, ám nem így lett. Mindig történt valami, ezért a Ronald ház lett a második otthonunk, ahol a kezelések alatt otthoni körülmények között lehettünk, hogy ezáltal is könnyebb legyen átvészelni a mindennapokat.

Nem úgy alakult a gyógyulása, ahogy szerettük volna. És végül a biopszia igazolta, hogy új vesére lesz szüksége majd egyszer, attól függ, mennyi ideig bírja. Emlékszem, végigkönnyeztem azt a beszélgetést, amikor új veséről volt szó, de nem csak azt, akárhányszor rossz hírt közöltek, a könnyeimmel küszködtem. Nagyon fájt, hogy nem tehetünk semmit, csak várunk és várunk és nem javult az állapota. Az élődonoros veseátültetésről addig nem is hallottunk, de talán akkor csillant fel a szemünk először, hogy van remény, mert nem akarjuk elveszíteni a gyerekünket. Persze, hogy odaadjuk egyik vesénket, ez nem volt kérdés. Elkezdődtek a kivizsgálások és engem választottak donornak. Időközben, míg folytak a vizsgálatok, Kristófnak rohamosan romlott az állapota, és nyárra már teljesen leállt a veseműködése, megszűnt a vizelete. A méreganyagok pedig csak gyűltek-gyűltek. Ekkor kezdték el dializálni. Fogalmunk nem volt róla, hogy mi az és hogy működik. Ezt édesanyaként megélni egy igazi pokol volt… nem is tudom, hányszor kanalaztam össze magam a szakadék széléről. Januártól szinte mindig bent voltunk valamivel, a kórház és a Ronald ház lett a második otthonunk. Akkor tudtunk egy kicsit megnyugodni, amikor otthon dializáltuk, mert onnantól már tudtuk, hogy nemsokára az új vesével véget ér ez a szenvedés. Sokat beszélgettünk arról, hogy mi van vele, meg is értette, egyedül a folyadék megszorítást viselte nehezen. 40 fokos kánikulában beosztani napi 500 ml folyadékot, az volt a legnehezebb. Éreztem, hogy a szívem szakad meg, hogy nem adhatok neki inni. Küzdöttünk, de nagyon gyűlölt, utált mindenkit. Szép lassan eljött a várva várt nap, a transzplantáció. Nagyon várta, mert tudta, hogy akkor ihat. Nagyon sok kérdés volt bennem, mi lesz, ha nem tudok ott lenni mellette úgy, ahogy szeretnék. Nem attól féltem, hogy kiveszik a vesémet, hanem hogy ott fogok szenvedni mellette és nem tudok neki segíteni. Fantasztikus érzés volt műtét után úgy feküdni mellette, hogy van jól működő veséje és ihat. Talán akkor mosolyogtam először őszintén. Nehéz volt ezt az egészet megélni, de olyan sok biztatást kaptunk, hogy nem adhattuk fel.Ma már csak egy rossz álomként gondolunk vissza. Leírhatatlan, amit akkor éreztem, számomra egy második szülés volt, mert valóban újjászületett és akkor végre fellélegezhettünk úgy igazán először, mert véget ért a szenvedés.

A Transzplantációs Alapítvány által szervezett nyári táborok nagyon sokat adtak nekünk, új barátokat szereztünk, jó volt együtt lenni olyan sorstársakkal, akik hasonlókat éltek át, mint mi. Ma már boldog, vidám, ügyes 6-dik osztályos tanuló. Most fogjuk ünnepelni a 8-dik veseszülinapját. Az elmúlt időszak megtanított átértékelni dolgokat, sokkal pozitívabban állunk mindenhez.

Nagyon hálásak vagyunk az orvosok és nővérek odaadó, szeretetteljes munkájáért, azért a sok figyelemért, amit kaptunk és mindenkinek, aki bátorított és kitartott mellettünk ebben a nehéz időszakban.

Köszönjük szépen!

2024. január – Éberling Julianna, Kristóf édesanyja, vesedonorja