Mi is síelünk – 2018.

Tackers 2018.

Újra eljött a svájci sítábor ideje. Két életvidám arc és jómagam elindultunk hosszú utunkra a mesés svájci Alpok felé. Kora reggel még mindenki derűsen búcsúzkodott a reptéren. A gyerekek szemében várakozás, a szülőkében az aggodalom érezhető jelei.

Büszkén és nyugodtan várakoztunk a beszállási kapunál, hisz elsőbbségi beszállás várt ránk az első osztály székeire.  Amint megjelent a felirat a kijelzőn, sietve vágtunk a ránk ferde szemmel néző többi utas elé, és jeleztünk, hogy mi volnánk a híres Business Class utasok.

Erre a helyre az emberek a drága öltönyös urakat és fiatal szőke élettársaikat várják, de mi a kis hótaposóinkkal és hátizsákjainkkal töretlenül, felszegett fejjel lépkedtünk mindenki elé.

Nagy várakozás a felszállás előtt, hisz volt, aki először repült. Alig vártuk, hogy hozzák a jól megérdemelt étkünket.  A srácok többször is emlegették, hogy a pórnép nem kap ilyen jó kaját, ugye?

Sikeres és puha landolás után Zürichben hirtelen ijedelem. Rögtön indul a gép Genfbe. Siessünk. Legalábbis a kiírás szerint. Aztán jól átnézve a papírokat a mi jegyünk egy későbbi csatlakozásra szólt… Sajnos. Mert ez is simán meglett volna. De legalább nem kell rohanni. Majd eljött a mi időnk is. Persze itt is mindenki előtt, hisz mi vagyunk az urak. Utólag talán jobb lett volna a sor végén, mert műszaki hiba miatt egy órát ültünk a gépben az amúgy fél órás út előtt. De sebaj, mert tök jó hét vár ránk.  Genfben kis keresgélés után végre ismerős arc a fogadó bizottságban. Cyntia, a TACKERS önkéntese. Megváltottuk a jegyeket, és már vonatoztunk is. Itt már előkerült Balázs vicceket tartalmazó telefonja. Nem tudom, honnan szerezte, de ennyi faviccet még nem hallottam, és valahogy mindig volt újabb. Esteledett és már mindenki kezdett fáradni. A gyerekek az úttól, én a viccektől.

Megérkeztünk. Még egy kis kocsikázás, és már láttuk is az ismerős faházat. Vacsora, gyógyszer, és kis rábeszélés árán fürdés.

Az első nap gyors reggeli, eligazítás, és már indultunk is megszerezni a sí szerelést. Szerencsére csak fél létszámmal indult a tábor, így ez sokkal gördülékenyebben ment, mint amire emlékeztem. Persze az is segített, hogy két kölcsönzőből lehetett felvenni a dolgokat.

Fel a hegyre és már síeltek is. Ahogy azt Zsuzsa néninek írtam, ügyesek, lelkesek, fáradtak. Este a Szervátültetettek Téli Világjátékának és az ezzel együtt rendezett Nicholas Kupának a megnyitóján vettünk részt. Végre magyarok. Mert a nyelvi nehézség azért megvolt, de a síelés feledtette.

Másnap mélypont. Tragédia időjárás, a liftek nem járnak, a versenyek törölve. Helyette B terv: szánkózás, de ez nem aratott nagy sikert a magyar fiatalok között. Délután fürdés, az viszont bejött. Kár, hogy rövid volt, de legalább valami élvezet is jutott a napra.

Végre kedd és újra síelés. Már nem csak a fékezés, de a kanyarodás kezdeti mozdulatai is mentek. Megszokott csapattársainkkal, az izraeliekkel ellentétben a mi fiaink lelkesek és tehetségesek. És persze szerények, mint az önkéntesük. Mikor dicsértem őket, hogy milyen profik, csak annyit tudtak reagálni: Hát… ez nem volt kérdés.

A korábbi terveket, miszerint délután újra uszoda, keresztbe húzta a hétfői időjárás, így délutánra is maradt a síelés, de ennek fényét már a fáradtság kissé megfakította. Utána a fiúknak pihenő, nekem kis alvás a szaunában. A többiek szerint még horkoltam is. Egy kis csocsó sokat javított az estén. Még azt is szerették, hogy folyton én nyertem… haha.

Szerda: a magyar fiúk meghódítják a lejtőket. Már a kanyarodás is alakul. Sőt egy kis ugratás is belefér.  Ebéd. Szendvics és a jól megszokott „amibe több zöldség borult bele” nevű krémleves. Ugyan nem a gasztronómia csúcsa, de meleg és tulajdonképpen ehető. Este csocsóbajnokság, ahol igencsak kitett magáért a csapat. Elsöprő siker. Vacsorára Curry. Az első kaja, ami tényleg bejött. A nap végére jelmezes diszkó, ahol még nem voltak az urak a parkett ördögei, de annak ellenére, hogy tini fiúk, még táncoltak is. Esti konklúzió Balázstól: Ha minden nap ilyen lenne…

A csütörtöki idő is szuper volt. Jó kis síelés, profizmus fokozódása. Délben ratrakban csücsülős fényképezés. Sajnos kipróbálni nem lehetett. És a délutáni korizásban sem lehetett szégyenkezni miattunk. Kiscsoportos koriverseny, amiben mindkét fiú kitett magáért. A tripla leszúrt Rittberger ugyan még nem ment, de gyorsaságban felvették a versenyt a többiekkel. Néha még a rendszeresen hokizó kanadai fiú sem tudta elkapni őket. Este jött a hab a torta tetejére, a pont az I-re, kimondhatatlan öröm: Balázs a legtöbbet fejlődött táborlakó.

Végül eljött a nagy verseny napja. Mindenki izgult. Senki nem akart szégyenben maradni. Hatalmas készülődés, sok nézővel. Nagy szervezkedés az önkéntesek részéről. Bevezetésnek az egyik kislány sikerrel kiszedte a fotós alól a lábait, aki óriásit esve a kamereával szerencsére megúszta. Nehéz kezdés után mindenki sikerrel vette a versenyt, és büszkén távozott a lejtőről, hogy jó étvággyal elfogyaszthassa a jól megérdemelt hamburgert, ami a verseny utáni átmelegedést szolgálta.

Délután pakolás és másnap hajnali ötkor indulás a hőn vágyott otthon felé. Bár visszafelé már nem volt első osztály, meg priority boarding, de az otthon melegének reménye felgyorsította az utazást. Alig ezerötszáz-negyvenkétszer kérdezték csak meg, hogy: Ott vagyunk már?

Dr. Vilmányi Csaba

gyermekkardiológus

az Alapítvány önkéntese

Fotók a galériában>>