Ricsi története
Ricsi története
Mindketten válófélben voltunk 2016 végén, mikor találkoztunk. Fiatalon nagy családról álmodoztunk, de sajnos ez nem sikerült. Külön-külön előző kapcsolatainkban számtalan lombik programon voltunk túl, sajnos sikertelenül. Ezért, mikor találkoztunk, nem volt kérdés, hogy számunkra csak egy út maradt: az örökbefogadás. Emlékszem 2016 karácsonyán néztünk egy dokumentumfilmet a gyerekbántalmazásról, és akkor fogant meg bennünk a gondolat, hogy szeretnénk örökbe fogadni egy kicsi lelket.
2018-ban összeházasodtunk és elindítottuk az örökbefogadási igényünket. Fél év után már a kezünkben is volt a végzés, hogy örökbefogadó szülök lehetünk. Nagyon elfogadók voltunk mind a betegségekkel, mind a származással kapcsolatban és 0-6 éves korig jelöltük meg a korhatárt.
Több alapítványhoz is beadtuk az igényünket, de végül a „Tegyesz” által érkezett a hívás országos listáról, 2019 május végén.
Ricsit először 2019. június 7-én pillantottuk meg személyesen. Nevelőszülőkkel élt 1 hetes kora óta. Ricsi vesetranszplantált kisfiú, aki lassan 1 éve él az új vesével. 7 hónapos korától voltak bajok az egészségével, a veséjével, de Istennek hála, meg persze a kezelőorvosának, 2018 október végén megkapta a lehetőséget egy egészséges életre, így az új vesének is köszönhetően, örökbe adható lett.
2017 nyara óta vált örökbe adhatóvá, de a veseprobléma miatt senki sem volt elfogadó vele kapcsolatban. Ami persze érthető, hiszen kétnaponta dialízisre járni nem könnyű…
Először megijedtünk mi is, mert fogalmunk sem volt, mivel jár egy transzplantáció, és milyen utóhatásai lehetnek, de alaposan utánajárva a dolgoknak úgy döntöttünk, IGEN-t mondunk.
Igazából eszünk ágában sem volt nemet mondani, hiszen a kémia a férjemnél az első fotó megtekintésével kialakult, nekem meg az első találkozásnál. Meggyőződésünk, hogy Istennek köszönhetjük őt. Sokan mondják, hogy még hasonlítunk is. Valaki azt mondja, a férjemre, valaki azt, hogy rám.
Az biztos, országos listáról lettünk kiválasztva, és hogy azt szerették volna, hogy lehetőleg Budapestre kerüljön, mivel hathetente kontrollra kell vinni Ricsit az I. sz. Gyermekklinikára.
Persze rengeteg dologra oda kell figyelni, és élete végéig gyógyszert kell szednie, de mi úgy gondolkozunk, hogy ami nehéz, attól az még csodaszép lehet.
Azt is Isteni csodának tartjuk, hogy fél évet kellett csak várnunk, és megérkezett a csoda az életünkbe. Tudtuk azt, hogy mások éveket várakoznak és nem kapnak hívást…mi pedig szinte még fel sem lélegeztünk, és már itt szuszog a gyerekszobában.
Szóval elkezdtünk Ricsivel barátkozni, kétnaponta jártunk hozzá Budapesttől 200 km-re. Majdnem egy hónapon keresztül ismerkedtünk, majd 60 napos kihelyezésre megkaptuk őt (azért 60 nap, mivel a transzplantáció miatt az első év nagy odafigyelést igényel, illetve, hogy már 5 éves), ami szeptember elején lejárt, és most már a nevünkre is került, velünk él.
Ricsi nagyon vidám, okos kisfiú. Tud nagyon lelkes, kis locsi-fecsi és nagyon hisztikés, erőszakos lenni. Persze nem gondoljuk, hogy eltérne más 5 éves kisfiútól…, de ezt az idő majd úgyis megmutatja…
A hazaérkezés elég könnyedén történt, Ricsi sokkal jobban viselte az elválást a nevelőszülőktől, mint gondoltuk. Az első hónapban érzelmileg nagyon nagy magasságokat és mélységeket éltünk meg.
Mivel már 5 éves, ezért nagyon kötődött a nevelőcsaládhoz, ami persze egy szenzációs dolog, mert a kellő érzelmi intelligenciája kialakult, megtanult szeretni és ezt kimutatni, viszont láttuk a hátrányát is, hogy sokszor kaptunk elutasítást. Az első hónapban engem utasított el, a másodikban pedig a férjemet. Persze nagyon nehéz volt ezt megélni, de hál Istennek mára ez a dolog rendeződött. Nagyon sokat segítettek a kutyusaink is, akik által könnyebb volt Ricsinek az új helyzetet elfogadni.
Nagyon sok türelem, szeretet kellett hozzá, és hát az elfogadás szőröstül – bőröstül – hátizsákostul, amit nekünk is tanulni kell.
