Ivett története

Ivett története

Ivett

Ivett, alapítványunk önkéntese

Az én történetem nem a születésemmel kezdődött, nem foglal magában 10 vagy 5 évet, de még egyet sem, tulajdonképpen 3 hónap alatt lezajlott az egész.. Jakab Ivett vagyok, idén töltöm be 18. életévemet immáron májtrapiként.

Tavaly május végén jelentkeztek az első tünetek: fáradékony voltam, amit persze betudtunk az év végi hajtásnak, de amikor már egy hete zsibbadt az arcom azt nem tudtuk mivel megmagyarázni. Elmentünk hát egy vérvételre, ami emelkedett májfunkciós értékeket mutatott. Itt kezdődött a kálváriánk, mindenféle orvoshoz eljutottunk, volt, amelyik szerint hepatitises voltam és volt, aki szerint májrákos. Végül a Kenézy hepatológiáján kötöttünk ki Jancsik doktor úrnál, aki megnyugtatott minket, hogy nem komoly a baj. Hetente jártam be kontroll vérvételre, a véreredményeim hétről-hétre romlottak. Ez ment egy ideig, amikor úgy döntött Jancsik doktor itt az ideje, hogy befeküdjek a kórházba. Én még ekkor is teljesen jól éreztem magam, bár már olyan sárga voltam hogy tábort vertek rajtam a muslicák. Itt még egy egyszerű vírusfertőzésre gyanakodtak, bár egyre többször hallottam a Wilson-kór kifejezést. A Wilson-kór egy ritka genetikai betegség, rézanyag csere zavar melynek következtében a réz felhalmozódik az agyban és a májban. Érdekessége, hogy gyakran 5 éves kor körüli gyerekeknél jelentkezik neurológiai tünetekkel, vagy 16 éves kor körüli lányoknál. Egyetlen gyógymódja a májátültetés, de gyógyszerekkel karban tartható.

A kórházban tengettem napjaimat, berendezkedtem a saját „lakosztályamba”, fogadtam a látogatókat és délutánonként hazajártam pár órára. Így volt ez azon a bizonyos szerdai napon is, aznapi kiruccanásom után visszavonultam a kórházba, készülődtem a lefekvéshez és anyával épp a szokásos „igen anya jól vagyok” telefonbeszélgetésen is túl voltam, bár fejzúgásra panaszkodtam. Ez maradt az utolsó emlékem. A másnap reggelre már nem emlékszem, a viselkedésem ingadozott a teljesen normális és a zavart között. Állandóan kezet akartam mosni, azt hajtogattam hogy gusztustalan, nem ismertem meg apát és hasonló nyalánkságok. Megismerkedtem az agyödémával. Másnap reggelre gyógyszerekkel helyrehoztak, bár nem értettem miért olyan rémült mindenki, és miért kérdezgetik tőlem, hogy megismerem-e őket.

Akkor már úton volt a mentő ami felszállított Pestre. A mentőben orvos és gyógyszerek nélkül vittek, így mire felértünk Pestre megint „elvesztettem a fejem”. Ott bekerültem a Szent László kórház gyermek intenzívjére. A műthető állapotba hozás napjai következtek, ekkorra tulajdonképpen már nem volt vérképzésem és a véralvadásom sem állt a helyzet magaslatán. Sorra kaptam az infúziókat és „trombocicákat”, ennek ellenére a mindennapi „hogy érzed magad, Ivett?” kérdésekre mindig „jól vagyok”-kal válaszoltam. (Ami később a zárójelentésembe úgy került bele, hogy minden rossz, DE szubjektíven jól érzi magát.) Biztosan érdekes pszichológiai tanulmányt lehetne írni arról a pár napról, mert én még egész életemben nem voltam olyan optimista és reménykedtem annyira mint akkor. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor azt mondták, fölkerültem az akut listára, de ha javul az állapotom lekerülhetek róla, én nem gondoltam, hogy azzal csak rákerülök a krónikusra. Mindenképpen meg akartam gyógyulni méghozzá a régi májammal, így amikor 6 nap elteltével július 9-én este a fürdetés után jött a hívás, úgy éreztem nem adnak nekem és a májamnak elég időt. Ezután elmagyarázták a valós helyzetet, volt nagy sírás-rívás, lassan kezdtem felfogni és mindenkitől azt kérdezgettem, hogy „ugye akkor ennek most örülünk?”. A Szent Lászlóból úgy búcsúztam, hogy „még jó hogy nem tudtam mi az az akut.”, és elindult velem a mentő a Heim Pál kórházba agyi CT-re. Amikor ott mindent rendben találtak továbbvittek a Transzplantációs Klinikára, ahol megkezdték a műtétre való előkészítést.

Ekkor találkoztam először Kóbori doktor úrral, akinek egyébként rengeteget köszönhetek. Emlékszem még ő is hezitált, hogy felvágjon-e vagy sem. Reggel 9-ig ültek a szüleim az ágyam mellett és megbeszéltük kinek mit hogyan mondjanak el a történtekről. Elvittek egy utolsó CT-re, majd betoltak a műtőbe ahol 8 órán keresztül műtöttek. Másnap az első ultrahang vizsgálat gyanúsan hosszúra sikeredett, el is aludtam közben, már csak arra keltem fel, hogy tolnak vissza a műtőbe. Egy eret nem tudtak jól bemérni, ezért vittek vissza „megnézni közelebbről” de minden rendben volt. Ezután rohamos javulás következett, pár nap alatt kifehéredtem, megettem az első falat zsömlémet, egyre kevesebb cső lógott ki belőlem. 5 intenzív osztályon töltött nap után mentem le az osztályra. Első ott töltött napom estéjére már elviselhetetlenül fájt a hasam, amit a bélműködések beindulásával magyaráztak. Hát, nem az volt. A másnap reggeli hőmérőzés lázat mutatott, a véreredményeim se lettek túl jók így elküldtek biopsziára kilökődésgyanúval. A szúrásig nem jutottunk el, már az ultrahangon „megbuktam”, vérömlenyt találtak a hasamban, ez magyarázta az előző napi hasfájást is. Utoljára vissza a műtőbe, „Felnyitjuk kitöröljük bezárjuk” Kóbori doktor szavaival élve. Innentől már tényleg a gyógyulásé volt a főszerep, 3 nappal a harmadik műtét után már a szemöldökömet szedtem az intenzíven rég nem látott tükörképem megpillantása után. Lekerültem osztályra immáron végleg, és ott ismertem meg Szabinát. Együtt sírtunk és együtt nevettünk (de akkor nagyon). Augusztus 6-án egy hónap pesti lét után hazakerültem végre.

Még egy jó ideig úgy néztem ki mint a pálcikás lufi, de már annak is rettenetesen tudtam örülni, ha egyedül ki tudtam menni a mosdóba. A szüleim, az orvosok, nővérek embersége és humor nélkül nem tudtam volna feldolgozni mindazt, ami ez alatt a röpke 3 hónap alatt lezajlott. Mára már rájöttem, hogy hatalmas szerencsém volt és próbálom ehhez méltóan élni az életem.

Jakab Ivett

Megszakítás