Bence története

„Győzni soha nem könnyű, de megpróbálni azért érdemes…J ”

Balázs Bence

…és megint itt vagyok. Akik még nem ismernek, nekik röviden azért szeretnék bemutatkozni. Balázs Bencének hívnak, és ha megkérdik hány éves vagyok, mostanság azt mondom fél hat. J Anyukámék szerint a legelevenebb és a legvadócabb kis ördög vagyok a világon. Bár Én ezt a véleményt cáfolom, szerintem minden úgy van jól, ahogy én csinálom.

2007-ben születtem és egy fejlődési rendellenesség következtében a veséim úgy döntöttek, hogy megtelnek cisztával, megnehezítve ezzel eddigi kis életemet. 2010-ben már annyira nem működtek, hogy dializálnunk kellett és ezzel a lépéssel már teljesen világossá vált, hogy vesetranszplantációra lesz szükségem. Várólistára 2012.07.09.-én kerültem. De nem is rabolom tovább a szót, átadom a gondolatmenetet Édesanyámnak.

A veseriadónk és a transzplantációnk élményét szeretném megosztani veletek. Úgy ahogy Én éreztem, és ahogy átéltem. Úgy gondolom, mindannyian másképp látjuk, gondoljuk, hogy hogy is fog ez történni. Biztos van olyan, aki felkészül rá, van, aki nem. Gondolatban már én is többször lefuttattam az agyamban, mit is fogok tenni és hogyan fogok viselkedni az adott helyzetben. Legtöbbször úgy láttam a helyzetet, hogy nyugodtan, ésszerűen és megfontoltan, felnőtt viselkedéshez méltóan fogok viselkedni. Hát nem sikerült. J

Hát akkor a történet: Végre. Kicsit lazítunk. Tervezgetjük a hétvégét. Vasárnap irány a Ceglédi Aqua Park. Már érzem, ahogy megyek a medence lépcsőjén, belemerülök a csak rám váró termálvízbe, és öreg csontjaim kissé megnyugodnak. A gyerekek pacsálnak, happy minden. Kicsit fáradt vagyok, mert az a fránya (amúgy nem fránya, hanem isteni találmány) éjszakai dialízis gép már vagy 2-3 hete óránként riaszt. L Kifolyási, befolyási probléma. Nappal teszem a dolgom, de mostanság éjszaka szinte semmit nem alszom. A pihenés nyomai, a mély barázdák, erősen látszanak az arcomon, szememen. Igazán jót tenne neki egy vasalás. J

A mamával telefonon éppen egyeztettük a hétvégi kirándulást 2012.11.14.-én, hogy hogy is indulunk, mit vigyünk. Amikor becsörgött a telefonom egy másik hívással. Mama- mondom-, átveszem a hívást, mert kórházi szám. Biztos a gyógyszerekkel van gond. Oké majd beszélünk. Átveszem- Ön Balázs Bence édesanyja? Igen. Bencének veseriadója van. Miiiiiiiiiii? Ki szól hozzám?? Az isten női hangon???? Álmodom?? Atyavilág! Erre várunk 100 éve, vagyis 5 éve, de száznak tűnik… és még csak most kerültünk listára. Nem tudom ki hogy volt vele, de én még meg sem szoktam a gondolatot se… és addig nem riaszthatnak. Azt sem tudom, mit csináljak…(ennyit a megfontoltságról és a felnőtt viselkedésről)

Anyuka! Anyuka, itt van?- Valaki szól hozzám már megint. Nem álmodtam, mert a kezemben a telefonom és a kislányom itt csacsog a lábam mellett. Igen, itt vagyok. Akkor 5 perc múlva hívom, hogy mikorra készülnének el, mert akkora megy a mentő. Apropó Bence. Hol van Bence?  Ja persze, az ágyon hagytam jó anya módjára, már vagy fél órája vár rám. És hol van Apa? Hajrá, futás! Most indult a postára. Kocsival. Futok pizsamában. Szinte alig ruhában… már az utcán vagyok. Apa! Apa! Riadó!! Mi? -kérdezi. Riadója van Bencének. –mondom. Apa néz rám nagy kerek szemekkel, mintha pici zöld emberke lennék, és idegen nyelven gagyognék hozzá. Apa- mondom és megpróbálok emberi hangokat hallatni –, tudod abból a páros szervből, amire várunk abból most egy lehet, hogy a mienk. Láttam végigfutott az arcán némi értelem, de szerintem továbbra sem fogta, mit is beszélek. Aztán a kis autónk magától beállt a kertbe. De csak azért magától, mert a szerelmem, Bence édesapja nem igazán látott a szemében összegyűlt könnyektől. Aztán kiszállt a kocsiból és úgy tűnik, visszatért közénk. De csak pillanatokra tűnt úgy, mert össze-vissza rohangált és kérdezősködött. Nagyjából én sem voltam azért a toppon, mert egyszer csak azt láttam, hogy felkapta Biuskát és elviharzott Vele. Csak remélni tudtam, tudja, mit tesz. J Még fel sem ocsúdtam teljesen, amikor Apa már megint a lakásban rohangált és egy táskába dobált mindenfélét. Utólag már tudom, hogy beszélgettünk és mondta is, mit tesz el. Bár amikor megláttam a telepakolt három bőröndöt, arra gondoltam, hogy Ő is költözik? Kicsit azért kételkedni kezdtem, hogy biztos ennyi mindenre lesz szükségünk? Mindegy. Csak van szekrény ott.

40 perc múlva jött értünk a mentő két kedves ismeretlennel. Hát mit is mondjak, minden tiszteletem az Övék. Igaz, hogy két infarktuson mentem keresztül, de kb. 8 perc alatt Gyálról az I. számú gyermekklinikán landoltunk. Elől ültem ölemben Bencével, gondolhatjátok, mindent láttam… Vizsgálatok, vérvételek és hitetlenkedések következtek. Aztán átcitáltuk magunkat a Transzplantációs klinikára, ahol egy kedves koordinátor (az isteni hang) fogadott kedvesen, mosolyogva és beszélt hozzánk. Hogy mit, azt nem tudom, de hevesen bólogattam és vigyorogtam, mint egy vadalma. Komplett idiótának nézhettem ki. Közbeszóltam és mondtam neki, hogy általában én normális vagyok, ha ez most nem is látszik. Mondja nyugodtan, a Párom úgyis figyel. Aztán felmentünk az osztályra. Mellkas röntgen, EKG stb.

Kaptunk egy ágyat… mit ágyat, egy egész kórtermet. Az orvosok jöttek, vizsgálgatták Bencust. A belgyógyász orvos vizsgálat közben mondja- Na, kiskrapek, most meghallgatom a tüdődet. Amúgy dohányzol már? Nem- mondja Bence – még nem, de ha nagy leszek igen. Hmm. Jó kilátások. Remélem, csak félrebeszélt. A vizsgálat után a doktorúr megtanította, hogy kell repülőt hajtogatni az összes többi orvos és ápoló örömére, mert hát aztán már csak úgy tudtunk bárkivel is beszélgetni, hogy a fejünk felett szálltak a papírrepülők. Bence hozta a formáját. a szomszéd szobából meg is kérdezték, hogy egy óvoda van itt? Neeem -mondtuk -, csak egy csendes kisfiú.

Hál’ istennek vagy nem tudom, minek köszönhetően, Apa itt már összeszedte magát. Én viszont nem fonalat, hanem már gombolyagot vesztettem. Tettem, amit mondtak, válaszoltam, ha kérdeztek és mentem arra, amerre Apa lökdösött. Szerintem, ha beállít egy sarokba és azt mondja, most ez következik, én biztos szót fogadok és elvigyorogtam volna ott egy pár órát. Pedig esküszöm, nem szedek semmit, nem lövöm magam és nem is ittam.

Aztán egyszer csak lecsendesedtek a dolgok. Vártunk. Vártunk az eredményekre. Az idő nagyon lassan ment és lassan az agyamban is helyreállt a rend. Este 9-kor szállt le a repülőgép a donorszervvel. Vártuk az újabb vizsgálatokat, hogy minden rendben menjen. Biztos elbóbiskoltunk, mert egyszer csak a sötét kórterembe fény áradt az ajtó felől. Ismét egy angyalkával találtuk szemben magunkat, Dr. Smudla Anikó aneszteziológus személyében, aki meghozta a hírt, hogy minden rendben és tolják Bencust a műtőbe. Itt szeretném külön megköszönni a doktornő sok-sok kedvességét, emberségét és bőséges magyarázatát a műtéttel kapcsolatban. J Bencus szegénykém, azt hiszem, sosem felejtem el azokat a kis szemeket. Álmából felriadva, könyörögve nézett, hogy miért is tolják ágyastól és hová? Szóra nyitotta a kis száját, de én még válaszolni sem tudtam, mikor bejött egy ember (akiről a mai napig nem tudom ki volt), köszönés semmi, és Bence branüljébe fecskendezett valamit. Ettől a pillanattól kezdett ezret verni a szívem percenként. A kis szeme üveges lett és csak nézett kérdően. Közben felértünk és a műtő ajtaja becsukódott mögötte. Lementünk a szobába és vártunk. Már beszélgetni sem tudtunk. A gondolatok csak cikáztak a fejemben. Hajnali 2 óra volt. Aludni nem tudtam, csak vártam. Vártam, mikor jön egy angyal újból és közli, minden rendben van. A műtét sikerült Bence jól van. Utólag is nagyon nehéz leírni, de azt gondoltam akkor, hogy most láttam őt utoljára. A műtét előtt az orvosok felkészítettek rá, hogy bármi történhet. Egy legyengült (bár ez soha nem látszott) szervezet és egy elég komoly szívprobléma miatt tartanunk kell a legrosszabbtól is. Hiába gondoltam a jó dolgokra és hogy minden jó lesz, hiszen mennyien kaptak már előttünk vesét, valahogy mégsem voltam annyira pozitív most. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, amikor vártam őt, a pocakomban volt és azt gondoltam, csak egészséges lehet, hisz annyian szültek már egészséges gyerkőcöt. Többek közt egyszer már én is. Aztán később kiderült, nekem nem volt szerencsém, mert ő nem lett egészséges, mint a többiek.

Bence és társai számomra olyan gyermekek, akiktől az ártatlanságukat, a gyermekkorukat vették el. Amiből soha többé nem hozható vissza egyik sem. Olyan gyermekek, akiket bizonytalanságra ítéltek egy időre, és olyan fájdalmak elviselésére, amely rendszerint az idősebbek osztályrésze, akik már leéltek egy hosszú és gazdag életet. Olyan kis emberek, akiket a sors vállon veregetett és kijelentette: „Megszakítjuk egy időre ezt az életet, hogy a szörnyűség üzenetét hozzuk.” Nekik a túléléshez nem vezet egyirányú, jól megépített szuper hatsávos autóút bejelölt pihenőkkel, felszereléssel, ingyenes úti térképpel, és az előttünk levő útviszonyokról tanácsot adó más utazókkal. Mindenkinek akárhogy is, de egyedül kell utaznia az általa kiválasztott úton és ODAÉRNI a célponthoz. Engem ők, mégis szélben égő gyertyákra emlékeztetnek, amelyek nem fogadják el, hogy a legjobb esetben is ki vannak téve annak a veszélynek, hogy egy hirtelen szélroham kioltja Őket. Ahogy a fényük vibrál, táncol, hogy ki ne lobbanjanak, ragyogásuk kihívás a sötétséggel szemben és elkápráztat bennünket, akik csak a fényüket figyelik. Ilyen és még ilyenebb gondolatok, tenyérizzadás, gyomorgörcs, szájszárazság váltották egymást nálam, amikor ismét, immár harmadjára jött az ANGYAL a szobába és kimondta a számunkra nagyon fontos szót: A MŰTÉT SIKERÜLT! BENCE JÓL VAN! A VESE AZONNAL BEINDULT, VAN PISI! Felmehetünk hozzá az intenzív osztályra, megpuszilhatjuk. Atyavilág, sínen vagyunk, túl vagyunk rajta! Még most is, amikor ezeket a sorokat írom, kiráz az akkor érzett jóleső érzés, szemem megtelik könnyel és bizsereg a bőröm. Még jó, hogy a gépbe írom a sorokat, egyébként már vizes lenne a papír a könnyeimtől. Így viszont csak a klaviatúra mosódik át. J Felmentünk az intenzívre, a látvány számomra már megszokott volt. Sajnos sokat műtötték és hogy most épp két csővel több, vagy három infúzióval több volt „rajta”, az sem keserített el. A lényeg, hogy ott volt, megérinthettem, megsimogathattam és megpuszilhattam őt.  Nagyon gyorsan gyógyult és még mielőtt nagyon gyorsan hazamehettünk volna, összeszedett egy húgyúti infekciót, de ezt majd máskor taglalom…J

Történetem végén szeretném megköszönni elsősorban Bence édesapjának azt, hogy mindvégig mellettünk volt, soha nem hagyott minket magunkra. Az Apák a hagyomány szerint is csak azok a személyek, akik leparkolják a kocsit az esőben, akik fényképeket készítenek a családi kiránduláson, utána járnak, hogy mi okozza a bajt a pincében. Az a feladatuk, hogy mozgásban tartsák a dolgokat. Szerepük betegség esetén is ugyanaz. Ugyanúgy kell „üzemelniük”, minden nap dolgozni, menni s közben azon gondolkozni, mi is történik a távollétükben. Bizony vannak olyan Apák is, akiknek ritkán jut főszerep a családi élet krónikájában. Hazamennek, leoltanak néhány lámpát, elolvassák az újságot, megvakargatják a kutya füle tövét és lefekszenek. Mi kemény 5 éven vagyunk túl. Összetörtünk, sírtunk ezerszer, megvigasztalódtunk milliószor. Megtanultunk saját erőnkből felállni. Az is ment. Felálltunk és megtanultuk, hogy akármennyire is nehéz, de megéri. Tovább sétáltunk, hittünk, mentünk, mosolyogtunk, még ha fájt is. De egy valami biztos. Mindig ott voltunk egymásnak. Mindig volt kit felhívni, kinek a kezét fogni, vagy ha nyújtotta elfogadni. Köszönöm Neked, hogy mindig éreztetted, hogy itt vagy, és számíthatunk Rád. Ha hajnali kettőkor, akkor, hajnali kettőkor. Szavakba nem tudom foglalni mit is érzek. Nélküled ezt az 5 évet nem csináltuk volna végig. Köszönöm Neked!

Ha nem is ugyanezekkel az érzésekkel, de hasonlókkal szeretném megköszönni a nagylányomnak és a nagyszülőknek is, hogy mindig mellettünk voltak és segítettek ott, ahol tudtak. Természetesen köszönetet szeretnék mondani orvosainknak (felsorolást csak azért nem teszek, nehogy valakit kihagyjak), a nővérkéknek és mindenkinek, aki segített abban, hogy Bence idáig eljusson. KÖSZÖNÖM!

2013.február

Turanecz Anikó, Bence édesanyja