Simon története

Simon története

Simon

Simon

1998. szeptember 12-én vezetett oltár elé a férjem és pontosan három év múlva, 2001. szeptember 12-én, születésnapi ajándékként (jómagam szeptember 13-án születtem) világra jött a kisfiunk, Simon. Ennyit a számmisztikáról. 🙂

Simon sokat betegeskedett, gyakran volt felsőlégúti megbetegedése, nagyon nyűgős, de egyben hihetlen édes kis apróság volt. Amikor elkezdtük az ovit, szinte már egybefolytak a betegeskedős napok. Volt olyan, hogy három hét antibiotikumos kezelés után, már aznap délután megint lázas volt, hogy bementünk az oviba. A körzeti gyerekorvos és a gégész arra jutottak, hogy ki kellene venni a manduláját. Addig nem is készített senki egy rendes vérképet. No de amit akkor láttunk, az egész hajmeresztő volt. Szinte semmilyen értéke nem volt a normál értéken belül. Ennek ellenére még mindig nem kezdték el kivizsgálni, csak két héttel elhalasztották a műtétet. Ekkor a párom egyik barátjának tanácsára, elmentünk egy természetgyógyászhoz. Szerencsénkre a doktornő eredetileg nefrológus volt. Meglátta Simont, a leleteit és azt mondta, hogy azonnal vigyük kórházba.

Így is lett. A diagnózis: nephrosis syndroma volt. Három hétig azt sem értettük, hogy mi történik velünk. Az egyetlen kicsi fiunk infúzión lógott és mi nem igen értettük, hogy mi a baja. Aztán az elmúlt hat évben belejöttünk. Megszoktuk a kórházat, a vérvételeket, az injekciókat és az állandó rettegést a leletektől. Megszoktuk, hogy reménykedünk, hátha egyszer elmúlik ez az egész, arra ébredünk, hogy rossz álom volt csupán. Valószínűleg minden szülő így van ezzel, akinek súlyos beteg a gyereke. Mindemellett igyekeztünk Simonnak “normális” életet biztosítani, nem kialakítani benne a betegségtudatot. Másfél év után, 5 évesen rendes oviba járattuk és idén fejezte be a második osztályt a suliban.

Közben az állandó kontroll vizsgálatok során azzal szembesültünk, hogy bár egész jók a leletei, a vesefunkciója egyre romlik. Tudtuk, hogy előbb-utóbb ez be fog következni és majd jön a dialízis, a várólista, majd – jó esetben viszonylag gyorsan – a transzplantáció. Nagyon nehéz volt ezt elfogadni, feldolgozni azt, hogy nem tehetünk ellene semmit. Mivel Simon betegségét egy-egy tőlünk örökölt, mutálódott gén okozta, így eleinte fel sem merült az élő donoros transzplantáció lehetősége. Aztán egy szép napon, amikor a dialízis módjairól beszélgettünk dr. Szabó Attilával, felmerült, hogy azért érdemes lenne még egy kört futni ebben az irányban. Ennek alig három hónapja. Innen ugyanis eléggé felgyorsultak az események. Balázs, a férjem rengeteg vizsgálaton esett át, mígnem kiderült, hogy megfelelő donor lenne Simonnak. Soha, egyetlen percig nem volt kérdéses, hogy ha valamelyikünk alkalmas, Simon valamelyikünk veséjével élhet! És hála a tudománynak, így az édesapja is életet adhatott a fiának. Egy új, egészséges, boldog életet.

Simon két hónap múlva lesz 10 éves. Azt hiszem a legcsodálatosabb ajándékot kapta az édesapjától erre a jubileumra, amit csak ember adhat a gyerekének. És mostantól minden évben két születésnapot tartunk Simonnak: június 28-át és szeptember 12-ét.

Köszönettel tartozunk:

Dr. Szabó Attilának, Simon kezelőorvosának, akit nem csak kiváló orvosnak, hanem fantasztikus embernek is tartunk és aki nélkül talán ma, 10 nappal a transzplantáció után nem lennék ilyen boldog anyuka. Kimondhatatlanul hálásak vagyunk neki mindazért, amit értünk tett az elmúlt években!

Dr. Reusz Györgynek és az általa vezetett vese osztály minden dolgozójának, akik tényleg mindent megtesznek a kis betegek gyógyulásáért.

Boriné Kati főnővérnek, az egyetlen embernek, akinek a szabadságához is igazítjuk, ha kell a kontrollokat és aki bármikor megszúrhatja Simont.

Dr. Langer Róbertnek és az általa vezetett Transzplantációs Klinika hihetetlenül profi csapatának, akik éjt nappallá téve hajtanak végre egészen fantasztikus műtéteket, ezzel egy új élet lehetőségét biztosítva rengeteg beteg embernek.

És végül, de nem utolsó sorban mind az I. számú Gyermekklinika, mind a Transzplantációs és Sebészeti Klinika összes nővérkéjének, akik a nehéz pillanatokban mindig mellettünk álltak.

Gálvölgyi Eszter
2011. július 7.

 

Megszakítás