Kristóf története

Kristóf története

Kristóf fél évvel a műtét után

Kristóf fél évvel a műtét után

2014 karácsonya előtt kezdődött Kristóf betegsége, amikor megfázott és kezdődő tüdőgyulladással került kórházba. Akkor derült ki, hogy fehérje van a vizeletében, aminek normális esetben nincs ott a helye. Mindennap megnézték a vizeletét, de nem akart eltűnni. Folyamatosan ellenőrizték, Kristóf akkor 3 éves volt. A következő év január elején kiderült, hogy bizony komoly a baj. Amikor megcsörrent a telefon, és közölték, hogy várnak minket a veseosztályon, mert megkezdik Kristóf kezelését, még bíztunk abban, hogy gyorsan meggyógyul.  Bekerültünk a kórházba és reménykedtünk, hogy jól lesz, de nem így lett, mindig történt valami. Nem úgy alakult a gyógyulása, ahogy szerettük volna. És végül a biopsziával  bebizonyosodott, hogy új vesére lesz szüksége majd egyszer, attól függ, mennyi ideig bírja. Emlékszem, végig könnyeztem azt a beszélgetést, amikor új veséről volt szó, de nem csak azt, akárhányszor rossz hírt közöltek, a könnyeimmel küszködtem. Nagyon fájt, hogy nem tehetünk semmit, csak várunk és várunk és nem javul az állapota. Az élődonoros veseátültetésről addig nem is hallottunk, de talán akkor csillant fel a szemünk először, hogy van remény, mert nem akarjuk elveszíteni a gyerekünket, persze, hogy odaadjuk egyik vesénket, ez nem volt kérdéses. Elkezdődtek a kivizsgálások és engem választottak
donornak. Időközben, míg folytak a vizsgálatok, Kristófnak rohamosan romlott az állapota, míg a nyáron teljesen leállt a veseműködése, megszűnt a vizelete. A méreganyagok pedig csak gyűltek-gyűltek. Ekkor kezdték el dializálni. Fogalmunk nem volt róla, hogy mi az és hogy működik. Ezt édesanyaként megélni egy igazi pokol volt… nem is  tudom hányszor kanalaztam össze magam a szakadék széléről. Januártól szinte mindig bent voltunk valamivel, a kórház és a Ronald ház lett a második otthonunk. Akkor tudtunk egy kicsit megnyugodni, amikor otthon dializáltuk, mert onnantól már tudtuk, hogy nemsokára új vesével véget ér ez a szenvedés. Sokat beszélgettünk arról, hogy mi van vele, meg is értette, egyedül a folyadék megszorítást viselte nehezen. 40 fokban beosztani 500 ml vizet, az volt a legnehezebb. Éreztem, hogy a szívem szakad meg, hogy nem adhatok neki inni, küzdöttünk, de nagyon, gyűlölt, utált mindenkit. Szép lassan eljött a várva várt nap, a transzplantáció. Nagyon várta, mert tudta, hogy akkor ihat. Nagyon sok kérdés volt bennem, mi lesz, ha nem tudok ott lenni mellette úgy, ahogy szeretnék. Nem attól féltem, hogy kiveszik a vesémet, hanem hogy ott fogok szenvedni mellette és nem tudok neki segíteni. De nem is kellett, a férjem ott volt mellettünk meg a kórházi személyzet. Fantasztikus érzés volt úgy ott lenni mellette, láttam, hogy végre ihat és van jól működő veséje. Talán akkor mosolyogtam először őszintén. Nehéz volt ezt az egészet megélni, de olyan sok biztatást kaptunk, hogy nem adhattuk fel.
Ma már csak egy rossz álomként gondolunk vissza. Leírhatatlan, amit akkor éreztem, számomra egy második szülés volt, újjászületett és akkor végre fellélegezhettünk úgy igazán először. Véget ért a szenvedés. Ma már boldog, vidám, fáradhatatlan kismanó.
Külön szeretnénk megköszönni az orvosok és nővérek odaadó, szeretetteljes munkáját, azt a sok figyelmet, amit kaptunk.
Köszönjük szépen!

2016.június

Éberling Julianna,
Kristóf édesanyja, vesedonorja

 
Megszakítás