A Marton gyerekek története

A Marton gyerekek története

Marton család

Nincs is szebb egy hatalmas családnál, ahol gyerekzsivajtól és kacagástól hangos a ház. A mi házunk sajnos csak két évig volt ilyen vidám, míg a most 22 éves Viki egyedül volt. Aztán megszületett Brigi, aki a születéskori oxigénhiányos állapot miatt középsúlyos agyi bénulásban szenved. Nem estünk kétségbe, Brigi szépen fejlődött, ma már teljesen meg tudja értetni magát velünk. Jöttek a fiúk, a most 17 éves Károly, a 16 éves Balázs és a 14 éves Robi, újra kacagástól volt hangos a ház. Hihetetlenül jó testvérek.

Amikor már azt hittük, Brigi problémájával meg tudunk birkózni, berendeztük egyszerű, de szeretetteljes életünket az ápolása köré, jött az újabb váratlan fordulat: tízenegy néhány éve kiderült, hogy Brigi súlyos vesebetegségben szenved. Innentől kezdve három és fél év művese kezelés várt rá, és természetesen azonnal felkerült a transzplantációs várólistára is. Ám hiába a kitartó várakozás és ápolás, a telefon egyszer sem csörrent meg ez idő alatt.

Ekkor merült fel először az élődonoros transzplantáció lehetősége, azonnal vállaltunk minden kivizsgálást és az esetleges műtéttel járó kockázatokat. Az apjuk, Károly volt az első számú jelölt, de vele egy időben engem is kivizsgáltak. A vizsgálatok közben kiderült, hogy epegyulladásom van. Így végül egészen másért, mint amiért eredetileg szerettem volna, de én is a műtőasztalra feküdtem, eltávolították az epeköveimet.

Karcsi a műtét után kicsit fáradékonyabb lett, de tulajdonképpen még ekkor sem változott semmi az életünkben, hét évre ismét berendezkedhettünk viszonylagos nyugalomban. Tavaly ősszel kezdődött újra a rémálom, Karcsi fiamnak ment a hasa, fájt a lágyéka, sokat hányt. Hamar megállapították, hogy ő is vesebeteg, és ekkor derült ki, hogy a genetika viccelt meg minket. A gyerekek valószínűleg a mi genetikánknak köszönhetik a bajaikat.

Amikor ez a lehetőség felmerült, a másik két fiút, Robit és Balázst is kivizsgáltattuk, s míg Balázs egészségesnek nyilváníttatott, Robi állapota súlyosabb volt, mint arra bárki is számított. Míg nálam és az apjuknál semmi jele a betegségnek, az ötből három gyerekünk is beteg.

A két fiú heti háromszor együtt járt dialízisre, és ismét vártuk a csodát, hogy megcsörrenjen a telefon. Közben éjszakákat sírtam át tehetetlen dühömben, úgy éreztem, elátkozták a családot. A legrosszabb az volt, hogy mivel Karcsi nehezen viselte a dialízist, sokszor elájult. De sírtam akkortájt amiatt is, hogy láttam, a két fiú betegsége, fáradékonysága és dialízise miatt Balázs mennyit dolgozik. Állataink vannak, egy kis gyümölcsösünk és konyhakertünk, szinte mindent magunknak termelünk meg a vésztői kertünkben, és mindenkinek be volt osztva, hogy mikor mit segít. Nagyon jó testvérek, ha Robi és Karcsi nem tudott menni, Balázs mindent megcsinált helyettük.

Mikor kiderült, mindkét fiú beteg, azonnal arra gondoltam, hogy ha Briginél nem is sikerült, most talán ismét jó lehetek donornak! Az orvosok azonban óva intettek, oda ne ígérjem a vesémet egyik fiúnak sem, pedig nem is tudtam volna dönteni, kinek adnám. Várjuk meg, míg az egyiküknek lesz donor – mondták. Várni? Nagyon egyszerű mondani. Ha lenne három vesém, egyszerűbb lett volna…

Aztán február 5-én megcsörrent a telefon! Robi vesét kapott. Azonnal jelentkeztem az orvosnál kivizsgálásra, hogy Karcsi is mielőbb sorra kerüljön. Míg Karcsi dialízisen volt, én az éppen aktuális kivizsgálásra rohantam. Mire mindennel elkészültünk, június 10-e lett, megtörtént a transzplantáció. Észre sem veszem, hogy egy vesém van, talán kicsit fázósabb lett a derekam. De nem is ez számít, sosem féltettem magam, vagy a férjem, a gyerekek voltak az elsők. Ma már mindahányan járnak középiskolába a két lány kivételével. Brigi természetesen nem tud, már csak azért sem, mert egy combnyaktörés miatt csak járókerettel tud járni. Viki pedig egyetemista, ápolónőnek tanul. Talán nem véletlenül…

Végül nem lehetünk elég hálásak a Szegedi Sebészeti Klinika Transzplantációs Osztályán dolgozó nővérek alázatos és segítőkész közreműködéséért, a veseátültetéseket végző orvosok: dr. Lázár György, dr. Hódi Zoltán, dr. Szederkényi Edit és a többi orvos, illetve Illencsik Marcsi transzplantációs koordinátor lelkiismeretes munkájáért, mert nélkülük ez a 3 csoda, hogy a gyerekek újra a megszokott kerékvágásban élhetik az életüket, nem jöhetett volna létre. Írásunkkal azt szeretnénk megmutatni, hogy az élődonoros veseátültetés nem jár olyan sok fájdalommal és kockázattal, mert ugyan ha a szülő élete végéig is őrzi a hasfalán ejtett műtéti heget, ez örökké emlékeztetni fogja őt arra a nemes cselekedetre, hogy megpróbálta menteni a gyermeke életét.

2015. november

Icu (a gyermekek édesanyja)

Lejegyezte: Kósa Boda Veronika

Fotó: Vaskó Tamás