Versek

Tóth Ágnes háromszoros veseátültetett (Székesfehérvár) írásaiból

Tóth ÁgnesTRANSZPLANTÁCIÓ ELÕTT

Így műtét előtt fél órával,
Félelemmel, hidegrázással –
Egészen apróra töpörödve,
Várom új sorsom remegve.
Egy új vesét, sok új kalanddal,
Kikeletet szép új tavasszal.
Időt még és színes álmokat,
Szeretetet és édes csókokat.
Most rám gondoljatok,
Mert én még itt vagyok.
És én abban hiszek,
Hogy holnap is leszek.

2008. november 18.

 

Feltámadunk

Nem hittem, ha mondták az orvosok,
Hogy beteg vagyok.
Sokat nevettem, sokat sírtam,
A sírás elott mindíg verset írtam.
Boldog voltam és boldogtalam,
Mint más ember, ha szíve van.
És kész, ennyi volt az első életem
Kicsit kusza, de nem reménytelen.
Nem hittem el soha, hogy beteg vagyok
Nem hitte senki, most mégis itt vagyok:
Beültetett vesével a túlélo halott.
Túléltem mindent, amit túlélni lehet
És nem kívánom soha senkinek
Az ólomlábon járó perceket,
A sajnálkozó kisírt szemeket,
Az élve eltemetés státuszát,
A nap nap után megvívott csatát.
Úgy tűrtem a tűket tű után,
Mint Jézus szenvedett a Golgotán,
Némán, de mégis reményteljesen
Aztán nem volt remény, csak könny és félelem.
Nem hittem soha, hogy beteg vagyok,
Pedig igazat mondtak az orvosok.
Már elmúlt, csak emlék a tavalyi év
S ha elgondolom, újra élni szép.
M´ért nem érzitek ti is ha együtt vagyunk
Hogy igaz a mondás:”Feltámadunk!” ?

1989.november.13.

És itt vagyok

Dacolva mindennel.
A világ fogott össze ellenem.
Szétszabdalva és összefoltozva
Még “hozom magam”.
Naná, hogy minden rendbe`van!
Még néha előveszem legszebb mosolyom,
S mögé bújok.
Még néha van erőm,
Hogy az legyek, aki már régen nem vagyok.
De nálam nem jön be,
Hogy “hulljon a férgese”.
Én felmászok a hetedikre még
S utána el sem ájulok.
Még gondolok a szerelemre is
Bár most inkább csak álmodok.
Évek repülnek a fejem fölött
És mégsem őszülök.
Csak néha fáradok.
Én már harmincöt éves leszek
De még csak harmincnégy éves vagyok.

1990. május 3.

Ne sajnálj

Te ne sajnálj engem,
Sajnálom én magam,
Piszokul sajnálom magam.
Szörnyű, ahogy a dolgok történnek velem.
Szörnyű a rengeteg tűszúrás bőrömön,
A foltok, a varratok, a sebek,
Az emlékek, a fehér köpenyek,
A halványzöld csempés falak,
A műtők, a szerdák és péntekek.
Én sajnálom magam helyetted is,
Hogy így kell leélni az életet.
Állandó orvosi felügyelet alatt
Fogok meghalni,
És minden nap játék,
És egyszer csak a győztes nem én leszek.
Én sajnálom magam
És üvöltve kérdeném:
-M`ért pont én:-
Ha lenne kitől.
De nem üvöltök. Minek?
Csendben vagyok.
Reggel felkelek,
És nem üvöltök, reggelit készítek,
Kávét iszom, kutyát sétáltatok,
Háztartást vezetek,
És nem üvöltök.
Kinek és minek?
Este lefekszem,
Elalszom,
Álmodom,
S már álmomban sem üvöltök senkinek,
Minek?

1990. május 3.

Transzplantáció után

Ha tőlem kérdezed: hogy vagyok?
Súlya van a szónak,
jelentősége annak,
hogy VAGYOK.
hogy még, hogy mégis, hogy újra.
S ha azt mondod: egy az élet
– És egy a halál
Én mosolygok: számtalan!
És az új életnek új íze van.
Új öröme, új jelentősége a szónak,
hogy
VAGYOK.
Hogy újra tanultam mindent, mindent:
Enni, inni, nevetni, sírni
Járni, örülni, szeretni, félni
S nem várni a holnapot.
Örülni a ma minden percének
Minden mosolynak napsugárnak
Minden apró bosszúságnak.
Te nem tudod
Milyen jó mindent újra látni,
Nem félni, hogy holnap meghalok
Ne kérdezd hát tőlem, ha nincs időd meghallgatni, hogy
HOGY VAGYOK!